Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

Szakmai észrevétele ritkán akadt. Elfogadta, sőt hangsúlyozta, hogy azok a tanítványai, akik egy témába beledolgozták magukat, magától értetődően mindeni másnál jobban ismerik a téma részleteit és problémáit. Nem ismert azonban irgalmat a hibás, pongyola stílussal szemben, esetenként agyonjavította a dolgozatokat régies, jobbra dűlő, nagyméretű ceruzajegyzeteivel. Azt hiszem, valamennyien ezért lehetünk a leghálásabbak. Sokat vitatkoztak Banner múltszázadi retorikában gyökerező beszéd- és írásmódjáról. Az értők rajongtak érte, bírálói avíttnak érezték „volt" és „légyen"-nel végződő pontos, de mára kiveszett igehasználatát, a „ne essék itt most szó arról" retorikai fogást, amely után éppen arról kezdett el beszélni vagy írni, amiről látszólag nem akart. Azt azonban senki sem vitathatja, hogy 1950-től negyedszázadon át Banner és László Gyula őrködtek szaknyelvünk magyarságán és közérthetőségén, azon, hogy a szaknyelv ne legyen szakbarbárnyelv. Banner 1956. február 28-án, mint a Főbizottság elnöke határozatban kifogásolta az Értesítő cikkeinek rossz magyarságát. 3 évvel később hasonló eréllyel követelte az idegen nyelvek feltétlen tudását a fiataloktól. E sorok írója Bannernak köszönhette, hogy megtanult magyarul régészetről írni. 1957 nyarától fejezetenként küldtem meg neki bronzkorról írott kandidátusi értekezésem nyers fogalmazványát. Amikor hetente visszakaptam őket, eleinte alig ismertem rájuk. Harmadrészük ki volt húzva (teljes joggal, felesleges ismétlések voltak), másik harmaduk át volt írva tömör, szép magyar nyelvre. Egyetlen bántó, sértő kifejezés sem maradhatott benne, s közben a bírálat éle jottányit sem csorbult; János bácsi alighanem sokat olvasott Deák Ferencet. Kár, hogy nem jelent meg magyarul, stílusa „közös" alkotásunk. Opponensként nagyon bántotta, ha rossz, pongyola stílusú munkát volt kénytelen olvasni, sokszor panaszolta, milyen szívesen kijavítaná őket — ha merné. Azok jártak jól, akiknek merte. Akinek János bácsi háromszor kijavította a kéziratát, azokéval negyedszerre már alig volt baj. Még szó lesz róla, hogy a német típusú szemináriumi munka nem volt ínyére, már Rómernak és Hampelnak sem, s máig sem tudott a magyar régészeti oktatásban meghonosodni. Egyedül Mócsy András gyakorolta sikerrel, de ő is csak 3—4 hallgatóval. A Banner szemináriumok egyetlen élénkebb akciója a „Tompa—Csalog-vita" némileg dramatizált előadása volt, ezekre is csak az első néhány turnusban került sor, hiszen az 50-es években e vita végérvényesen elavult. Hogy utána mi történt őskori szemináriumain, nem tudom pontosan, de ha emlékeim nem csalnak, olvasmányokról kellett a hallgatóknak beszámolniuk, s a beszámolókat az öregúr fanyar arccal, csendben hallgatta. 1951/52-ben János bácsit is izgalomba hozta a László Gyula által kezdeményezett kiállítási verseny. Minden esélyünk megvolt a győze60