Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

Egyelőre nem tudható, hogy a szükségesnél jóval bőségesebb kínálatból hogyan választották ki a fegyvereseket, és hogyan sikerült a többit paraszti sorba visszakényszeríteni. Abból ugyanis, hogy a Rákóczi-szabadságharc küzdelmeiben a határőrökét messze felülmúló számú szerb katonatömegek jelentkeztek, arra kell következtetnünk, hogy nemcsak a határőrök értettek a fegyverforgatáshoz. Amikor, még a felkelés megindulása előtt, úgy tűnt, hogy a szerbeket sikerül a magyar ügy mellé állítani, Carnojevié állítólag 40.000 fegyverest ígért. Ugyancsak a Rákóczi-kor forrásanyagából tudjuk, hogy például a szlavóniai szerb parasztok nem akartak belenyugodni alávetett sorsukba: „Az egybegyűlt nép között zúgás támadt — jelenti az egyik császári biztos 1704. évi küldetéséről, — és arcomba vágták, hogy ők immár parasztok, mindenféle porciót kell adniuk, robotra kell járniuk, és „spahiák"-at [ = "szpáhi" = török hűbérbirtokos], azaz földesurakat raktak föléjük, s pedig olyanokat, akiket ők semmiképpen sem akartak elfogadni, még kevésbé eltűrni; most aztán harcoljanak helyettük a „spahiá"-k és harcoljon a határőr katonaság...; nem akarnak fegyvert fogni a kurucok ellen, illetve, hogy ezt majd csak akkor teszik, ha visszafizetik nekik azt a pénzt, amit jó néhány éven át a porcióadóban beszedtek tőlük, továbbá: ha visszahelyezik őket régi szabadságjogaikba, nem különben: ha majd őket is határőr katonáknak tekintik, annál is inkább, mert ők karddal segítették kiszakítani az országot a török markából s ő császári febége uralma alatt megtartani. "

7 A kezdetben kecsegtetően indult magyar-szerb megegyezési kísérletek végül is hamar kudarcba torkolltak. Ha Bécs ilyen tekintetben is számolt a Délvidékre telepített szerbekkel, — ami kétséges —, jól számított: a szerbek mindvégig eltökélten küzdöttek a császár oldalán, s jelentős kuruc erőket kötöttek le a Dráva, a Tisza és a Maros vonalán, tehát mindenütt, ahol a Határőrvidék magyar lakta területekkel érintkezett. A maguk szempontjából alighanem helyesen választottak, hiszen a magyar földesuraknak és az újjászerveződő nemesi vármegyéknek közvetlenebb érdeke fűződött a szabadparaszti fejlődés útján megindult szerb tömegek fokozottabb alávetéséhez, mint a távoli Bécsnek. A magyar-osztrák összecsapássorozat mellékhadszínterein szüntelenül folyó magyar-szerb küzdelem — mindkét, de kivált szerb oldalról — bővelkedett bestiális, visszataszító mozzanatokban. Ezek csak fokozták a két, egymás mellett élő nép közt a törökkori fejlemények következtében amúgy is eluralkodott gyanakvást, s — szinte forgatókönyvszerűén — megismétlődtek az 1848/1849. évi szabadságharc sodrában is. Rákóczi teljesen tisztában volt a magyar-szerb viszony rendezetlenségéből eredő súlyos jövőbeli kilátásokkal, s egészen 1709-ig