Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

településen belül alig van példa, a Dunántúlon ez meglehetősen gyakori volt. Ez felveti a kérdést, hogyan minősítsük gazdasági szempontból a hódoltsági területek erős elrácosodását. A 16. századi török szandzsák-összeírások tükrében nem mutatkozik jelentős különbség az egymás közelében élő magyar, illetve szerb közösségek gazdálkodásának szerkezetében és a termelékenységben. Egyes jelek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a két etnikum gazdasági színvonala közt mégiscsak lehetett valaminő — nem is éppen elhanyagolható — színvonalkülönbség. Fel kell figyelnünk arra, hogy a rácok lakta településekből — jóllehet többségükben olyan, a végvári harcoktól távoli, védettebb területeken feküdnek, amelyeket a magyar portyázok csak ritkán értek el — sehol sem fejlődtek az egykori al-dunai Kévéhez hasonló, erős mezővárosok, miközben a magyar mezővárosok egy része a legnagyobb pusztulások után is képes volt újjászervezni — helyenként rendkívül kiterjedt, illetve messzenyúló — gazdaságszervező és kereskedelmi kapcso lat re ndsze ré t. Feltűnő, hogy a szerbek milyen csekély szerepet játszottak a 16. században még virágzó hódoltsági külkereskedelem lebonyolításában. Az, hogy a királyi Magyarország és a hódoltság határán felfektetett vámjegyzékekben — leszámítva az itt régen honos ráckevi rácokat, akik más elbírálás alá estek — nem találjuk őket, megmagyarázható azon királyi tilalmakkal, miszerint a török alattvaló szerbek nem léphetnek Habsburg-területre. Az azonban már kevésbé, hogy a hódoltsági belső vámoknál is lényegesen kisebb számban és súllyal szerepelnek, mint a magyarok. Bár a szerb egyház egyes mezővárosok lakosságától jelentős bevételhez jutott, ami meglehetős jómódra vall, nincs jele, hogy a szerb közegben is léteztek volna olyan parasztnábobok, amilyenekből a magyar mezővárosokban — főleg a 16. században — mindenütt akadt néhány. így aztán a színvonalkülönbség jeleként kell elfogadnunk a hódoltsági keresztény utazók azon általános benyomását, miszerint a szerbek lakta vidékekre érve más, alacsonyabb színvonalon élő világ kezdődik. A szerbek lakta területek belviszonyaiba — főként a 17. században — források híján nem könnyű bepillantást nyerni, s a ritka kivételek is elfogult megfigyelőktől — saját értékrendjük magasabbrendűségének tudatával eltelt nyugatiaktól, missziós jezsuitáktól — származnak. Ezek tudatlan és babonás pópák által irányított — pópa minden szerb faluban akadt —, sötétségben élő, emberi használatra alig alkalmas enyhhelyeken lakó, barátságtalan és szervezetlen népesség képét hagyományozták ránk, amelynek semmilyen kapcsolatai sincsenek a tágabb értelemben vett