Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

miközben török oldalon egyre nőtt az arányszámuk, s mintegy a 16. század közepétől fogva immár kizárólag csak „török" katonaként vettek részt az itteni várháborúkban. A magyar végvárak táján hovatovább — török kémet sejtve bennük — már nem is látták szívesen őket. (Nem vonatkozik ez Horvátország keleti, kivált északkeleti határvidékére, ahol végig a török uralom alatt fennmaradt a főként szerb katona-parasztokból álló határőrszervezet.) A magyarországi szerbeknek a törökhöz állását nagyban elősegíthette, hogy az itteni társadalom felsőbb szintjein hovatovább már senki sem képviselte őket. A korábbiakban meghatározó szerb nagybirtokos családok nagyobb része kihalt, a Jakáicok birtokai leányágon magyar urak kezére kerültek, s gyorsan elmagyarosodtak az ősei vallásához személyében oly szigorúan ragaszkodó Pavel Bakié utódai is. Míg a szerbekhez mérhető, nagy magyarországi kisebbségeknek — a románoknak és a szlovákoknak, valamint a Magyarország területén is nagyon megszaporodott horvátoknak — megvolt a maga nemessége, amely az országgyűlésen és a vármegyei életben is képviseltette magát és — bizonyos fokig — népét, a szerbség a helyhatósági szinten is alig hallathatta hangját. Azon nemesi vármegyék, amelyeknek területén súlyuk jelentős volt, ellenségesen álltak szemben velük, s a környékbeli nemességgel szemben a felügyeletükkel megbízott katonai parancsnokok sem tudtak megfelelő védelmet nyújtani nekik. A szerb katonaság és az utánpótlását adó parasztság ilyeténképpen gyakorlatilag kívülrekedt a magyar társadalmon. Mivel lépten-nyomon éreztették vele, hogy nemkívánatos idegen saját lakóhelyén, fokozottan fogékonnyá vált a törökök csábításai iránt. A következmény: az 1551/1552. évi temesközi várháborúk idején az itteni szerbek inkább a török támadókkal, mint a magyar védelemmel tartottak. Magyarország középső részének elfoglalása és a törökök ottani berendezkedése nyomán, úgy tűnik, rendkívül erős szerb betelepülőhullám özönlötte el a megszállt terület délkeleti részét. Csakis így magyarázható, hogy Bács megyében, ahol a század húszas éveiben még csak magyar településeket találunk, a 16. század derekára csaknem hézagmentes szerb településhálózat alakult ki. Mivel ugyanez mondható a — már korábban is erősen elrácosodott — Szerémségről is, s a Tisza- Maros közén is egyre kevesebb magyar maradt, a török uralom az egykori Szlavóniától jószerivel egészen az Erdélyi Fejedelemség nyugati határáig széles szerb „talapzatra" támaszkodhatott. Valóban „támaszkodhatott", hiszen a megszállók egyes szerb településeket — afféle segéderőként — egészükben beépítették hadrendjükbe. (Az ilyen, katonai szolgálatra kötelezett