Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Grin Igor: A Maros menti szerbek népköltészeti hagyományainak néhány jellemző vonásáról

Grin Igor: A MAROS MENTI SZERBEK NÉPKÖLTÉSZETI HAGYOMÁNYAINAK NÉHÁNY JELLEMZŐ VONÁSÁRÓL A délszlávok nagyobb arányú letelepülése hazánk területén már a XI. század elején kezdetét vette.

1 A hajdani Torontál és Csanád vármegyék benépesítésére - ahol a délkelet-alföldi vagy Maros menti szerbek elődei letelepedtek azonban jóval később, a XVII. század végén került sor. Az ország délkeleti részén található öt, délszlávok által is lakott település közül valószínűleg Battonyán élnek legrégebben szerbek, mert a község egy 1647-es összeírásban már „tiszta rác" településként említődik.

2 A Maros menti, szerb lakosságú községek közül Újszentiván alakult legkésőbb. A község elődjét, Szent-Ivánt 1746-ban népesítette be szerbekkel a csanádi tiszttartóság, majd - miután a községet megvásárolta Szeged szabad királyi város - a lakosság ugyanabban az esztendőben megalapította Újszentiváni.

3 Az énekhagyományok továbbélésének feltételei A vizsgált községekben szerzett tapasztalatok alapján elmondható, hogy a hetvenes évekre erőteljesen leszűkült a népi énekek, dalok hordozóinak, közvetítőinek a száma. Ez a sajnálatos körülmény az egyik meghatározója a néphagyományok további életének. A gyűjtést megelőző egy-két évtizedben, s még inkább a harmincas-negyvenes években, amelyekre az adatközlők idősebbjei még jól emlékeztek, lényegesen nagyobb számú énekes élt a vizsgált községek mindegyikében. Tudásuknak csak töredékei öröklődtek át a mai nemzedékre. Másrészt a hagyományos paraszti gazdálkodás megszűntével a régi, nemzedékről-nemzedékre öröklődő életforma is a múlté lett, s ezzel együtt mélyreható változások játszódtak le a hagyományőrző népi tudatban. A korábban dívó társas összejövetelek és közösségi munkaalkalmak, amelyek a népdalhagyományok fontos átadási és tanulóhelyei