Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

ben vette ki a részét a 15. századi Magyarország törökellenes küzdelmeiből és ennek arányában vérveszteségeiből is. Ha nem hatolunk le egészen a mindennapi élet szintjéig — ami a déli területeken, ahol a forrásanyag pusztulása messze az országos átlagot meghaladó volt, felettébb nehéz, csak esetlegesen elvégezhető feladat — az a benyomásunk támadhat, hogy a szerb urak rövid időn belül teljesen hasonultak a befogadó közösség megfelelő társadalmi szintjén élőkhöz. Ugyanúgy részt vettek a legfőbb törvényhozó szerv, az országgyűlés munkájában és az ezzel járó csoportharcokban, mint magyar társaik, s a törvényekben sincs nyoma annak, hogy másként kezelték volna őket, mint emezeket. Csapataikat nemcsak a déli hadszíntéren, hanem másutt, így az ausztriai és csehországi harcokban, a betört idegen hadak ellen az északi határ védelmére is felhasználták. Az ország egyéb nemzetiségű fegyvereseitől csupán még ezekét is felülmúló vadságuk és kíméletlenségük különböztette meg őket. (Ami persze nem elhanyagolható.) Inkább a hasonlóságok, semmint az eltérések jellemzik gazdálkodásukat is, s általában sem ríttak ki környezetükből: éppúgy beléptek helyi éredekcsoportokba, mint magyar társaik, és éppúgy megvoltak nekik a szomszédok közt engesztelhetetlen ellenségeik, mint emezeknek. A részletekhez közelebb hajolva azonban szembetűnnek az eltérések is; kivált, ha a deszpoták kölpényi (Kupinovo, Valkó m.) udvarát vesszük szemügyre. A deszpota méltóságban egymást követő Brankovicok — Vuk (1471-1486), Djordje (1486-1496), Jovan (1496-1502) - váltig reménykedtek abban, hogy visszakerülnek még országuk élére, s mindent megtettek, hogy népükben — beleértve a Szerbiában maradtakat is — fenntartsák az elveszett államiság emlékezetét. Ennek érdekében udvari tisztviselőiket ugyanazokkal a címekkel ruházták fel, mint egykor a belgrádi, majd a szmederevoi udvarban; ez azonban — mivel feladataik azonosak voltak egy magyar nagybirtok udvari tisztviselőinek funkcióival — csupán elnevezésbeli különbség. A szerb udvarokat az tette Magyarországon belül mintegy külön világgá, hogy életük a görögkeleti egyház ünnepeihez, normáihoz és szokásaihoz igazodott. Mivel a szerbség összetartozás-tudatát — miként az a Balkánon általános szokássá vált — a nemzeti egyház tartotta fenn, a deszpoták nagy gondot fordítottak ennek támogatására. Környezetükben sorra létesültek a görögkeleti monostorok, s tüntetőleg támogatták a szerbiai egyházat is. A magyarországi szerb előkelők igyekeztek saját, körükből házasodni. Jellemző apróság, hogy amikor Beatrix királyné össze akarta házasítani nővérét az „ifjabbik" Djordje Brankovic deszpotával, a terv azon bukott meg, hogy a férjjelölt ragaszkodott hozzá: arája térjen át a görögkeleti vallásra. Még