A KŐKORTÓL A KÖZÉPKORIG. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára (Szeged, 1994)
Szatmári Imre: Késő középkori házrészletek és kályhacsempék Békéscsabán
A fentiek szerint egy-egy csempe előlapján egymástól egészen eltérő, távoli területekre visszavezethető gyökerekből (nyugat-európai gótika, keleti iszlám, közép-európai reneszánsz) táplálkozó stílusirányzatok összeforrottsága tükröződik. A mérművcs áttörések, szamárhátívek és a bástyadíszes páltázat mellett azonban figyelmet érdemelnek a kályhacsempék előlapján meglévő hármas levéldíszek is. Ez az eredeti gótikus mcrműdíszítésből táplálkozó motívum ugyanis valószínűleg a 15. század végi felvidéki fafaragó műhelyekből elindulva, az erdélyi területeken át kimutatható útvonalon a Dél-Alföldre is eljutó növényi ornamentikával díszített kályhacsempéken bukkan fel ismét. A felvidéki bútorok közül ebből a szempontból főként a bártfai könyvtárszekrényt s asztalt, a hervartói szentségtartó faliszekrénykét, ill. a szepeshelyi ternplomi padok végeinek faragásait említhetjük (KOVALOVSZKI 1980, 10-11, II-PV. tábla, 27-28. kép). A motívumok erdélyi előfordulását ugyanakkor a csekcfalvi és a székely keresztúri kályhacsempék igazolják, míg a dél-alföldi előfordulásra Nagymágocson akadt példa (BENKŐ-UGHY 1984, 49, 53, 63, 6, 38. rajz; SZATMÁRI 1985, 55-56, 59-60, I-1I. tábla). Úgy tűnik tehát, hogy a csabai kályhacsempéken az egymástól eltérő eredetű stílusjegyek (gótika, iszlám, reneszánsz) mellett a formakincsben kimutatható egy feltehetően tisztán középkori magyarnak tartható komponens is. Ezt az összetevőt látszik igazolni a csabai csempéken megfigyelhető másik díszítőelem, a plasztikusan kidomborodó félgömböcskék jelenléte. Az áttörések széleit követő domború ívek és bizonyos részletek fehérre festése mellett az előlap felületét ezek teszik igazán mozgalmassá. E díszítésmódnak - legalábbis a középkori Magyarországon előkerült, s eddig publikált lelet-anyagból ítélve - az az érdekessége, hogy alkalmazása egyáltalán nem mondható sem széleskörűnek, sem általánosan elterjedtnek. Úgy tűnik viszont, hogy sehol sem annyira jellegzetes, vissza-visszatérő motívum, mint Erdélyben, légiéiképpen pedig a Tiszántúl DK-i részén. A legjobb példák erre az Erdélyben Alsóboldogfalván, Bencéden, Kiskadácson és Székelykeresztúron, a Tiszántúl DK-i részén pedig a fönt ismertetett békéscsabain kívül többek között a Biharugra 20., a Szeghalom 45. és az Endrőd 74. lelőhelyen, ill. a Sarkadon, Békésen, és Mezőberényben előkerült kályhacsempék (BENKŐ-UGHY 1984, 1-2, 4, 21, 35, 38, 54. rajz; ECSEDY-KOVÁCS-MARÁZ-TORMA 1982, 59. tábla 1, 5, 7-9. kép; JANKOVICH-MAKKAYSZŐKE 1989, 84. tábla 12. kép). 24 E díszítőelemek is megerősítik Méri Istvánnak azt a véleményét, miszerint a kályhás mesterség vidéki, ún. népies műhelygyakorlatában különbségek mutathatók ki a Dunántúl DNy-i része, a Felvidék D-i pereme és a Tiszántúl DK-i része között. Az utóbbua általában jellemző szerinte az itt létezett műhely(ek) gazdag téma- és formakincse, a kompozíciók és alakok változatossága, a mintázat domború megformálása és az alakok elnagyoltabb kezelése, valamint az, hogy az itteni kályhacsempék - a dunántúliakhoz ugyan hasonlóan, de a mázhasználatukból ítélve jóval gazdagabbaknak mondható felvidékiekkel ellentétben - többnyire mázatlanok, mert színhatásukat szegénységük folytán csak vörös, sárga, ill. fehér festéssel tudták növelni (MÉRI 1957, 196-197). 23 Az egykori bártfai városházán megmaradt asztal fiókjának hosszabbik oldalát díszítő motívum a könyvtárszekrény, rövidebb oldalának faragása pedig a faliszekrényke és a templomi padok végeinek faragásaival egyezik (MYSKOVSZKY 1880, 80-81, II. tábla 16. kép). Kevéssé ismert egy másik, ugyanilyen díszítéssel rendelkező bölcsőasztal, amelynek hálómintája a többiekétől lényegében csak méreteiben tér el: MNM 78/1910. ltsz. 24 A sarkadiakat Juhász Irén, a békésieket Gerelyes ibolya, a mezőberényit Medgyesi Pál szívességéből láthattam.
