Zombori István szerk.: Az értelmiség Magyarországon a 16.—17. században (Szeged, 1988)

Barta Gábor: Egy sikertelen humanista a 16. században (Tranquillo Andreis)

R. Szalay Ágnes, aki az Oláh Miklósnak küldött verseit látta, szintén fölfigyelt az azokban fölcsendülő panaszstrófákra. 1559-ben, kartörését panaszolva Nádasdynak, megint csak az jut eszébe: ,,még ellenségeim is megsajnáltak volna."

52 A lélektannak nyilván megvan a maga szakkifejezése az ilyen alkatú emberre, én beérem azzal a tömör meghatározással, amit édesapám alkalmaz néha hasonló alkatú ismerőseire: sündisznóba oltott mimóza. E nehéz természetű egyéniségnek politikai, emberi következetlenségei is tetten érhetők. Ő, aki ifjúkorától késő vénségéig annyi írásműben buzdított a török elleni harcra, 1530 és 1534 között a törökbérenc Gritti megingathatatlan hűségű udvaronca. A kiváltó ok? Nyilván ekkor is az udvari élet utáni olthatatlan vágy, ugyanaz, ami egyfelől megíratta vele leghíresebb műve, a Sulla-dialógus magánélet-dicséretét, vagy az egyik (1569-es) Verancsics-levélben az emberiség salakját látja-láttatja az udvari emberekben

53 — másfelől pedig, láttuk, a világ végére is elviszi egy jó állás reményében, s szolgai megalázkodásra készteti, ha csak szikrányi reményt lát a visszatérésre. S nyilván ez az irigy gyűlölködésig menő vágy sodorja olyan diplomáciai megbízatások elvállalásába is, amelyekről minden józan ember előre tudta, csakis kudarccal végződhetnek. Mindezért én affelé hajlok, hogy Tranquillo Andreis állandó balszerencséjét nem a tehetség hiánya, hanem jellembeli hibái magyarázzák. A Nádasdy-levelezés darabjait látva azonban valami más is szemembe tűnt. Túl az akkoriban divatos hízelkedéseken és udvariassági formulákon, s az időnkénti kérencsélésen (egymást követően az egri, pápóci, goriziai prépostság jövedelmei, egy birtokocska megvásárlása Trauban, ezek a fő témák)

54 — Andreis ragaszkodásának emberi melegsége szól a levelekben. Vajon mi köthette össze ezt a két embert: az örökké sértődött balszerencsés törtetőt és a lovagias, józan sikerembert? Miért várták szinte minden évben Sárvárra? Hiszen kapcsolatuk — hogy is lett volna másképp — azzal kezdődött, hogy a dalmata megsértődött a vele együtt Grittit szolgáló ifjú nemesúrra, aki — véleménye szerint — elfelejtkezett a neki fizetésképpen járó só kiutalásáról. ,,Isten a tanúm, ha Magyarországon maradok, emlékezni fogok ennek a, hogy enyhén mondjam, vakmerő szemtelenségnek a megbüntetésére" — fenyegetőzik 1532 nyarán neki írt levelében.

55 S sértődés még később is előfordul : 1552. május 22-én kelt levelében ezt olvashatjuk: „Nagyon aggódom, tán nem felejtetted el az én dolgomat intézni, ... ez nagyon megzavarná ügyeimet. Neked ez tényleg nem sürgős, de hát Te közönséges familiárisaidért is megtennéd ezt, ... kérlek tehát, járj közben a királynál a kért levelekért."

56 A kapcsolat egésze mindaddig, míg Nádasdy válaszleveleiből egy sort sem ismerünk, nehezen értékelhető marad. Arra azért mindenképpen föl