Zombori István szerk.: Az értelmiség Magyarországon a 16.—17. században (Szeged, 1988)
Monok István: Olvasmánytörténeti forrásaink, értelmiségtörténet
Látjuk azonban, hogy ezeket ki kell egészítenünk még legalább három kiadással (15—18. tételek). Meg kell említenünk, hogy a főforrásként ismert Bruno-féle editiónak, s az 1518-as strasbourgi Erasmus-félének külön szakirodalma van, mint „elfelejtett" kiadásoknak. Ez azt is jelenti egyben, hogy a korban sem voltak gyakoriak. 12 A klasszika-filológus Forró felkészültségét vizsgálva tehát több tanulságot is megfogalmazhatunk. Már Szamosközy István Corippusra vonatkozó ismereteinek kutatásakor is feltűnt, hogy egészen ritka auktorkiadásokra is teljes természetességgel hivatkoznak a korabeli Erdélyben. 13 Fontos erre figyelni, amikor manapság egyre többet hallani, az egyébként igaz állítást, hogy az antik-, só't középkori szerzőkre való hivatkozások mögött sejteni lehet ílorilegiumokat, proverbium-gyűjteményeket, illetve az auktoroknak az iskolai nyelvtantanítás alapjául szolgáló kivonat-kiadásait. Forró Pál citátumainak jelentős része is megtalálható volt ezekben a szólásgyűjteményekben; más oldalról viszont meglepő az alapossága. Bod Péter azt mondja, hogy a fordítást, „...hogy idejét hiában ne töltené, egykor Bécsben múlatásában" készítette el. 14 Ezt persze forrással nem tudtuk igazolni, s nem is valószínű, mint ahogy az sem, hogy kicédulázta a problémákat, s amikor Bécsben járt követségben, az ottani könyvtárakban ellenőrizte jegyzeteit. Ismerünk néhány töredék könyvjegyzéket a braunsbergi kollégium tanított auktorairól, 15 ám ez nem irányadó, tekintve, hogy csak az oktatott anyagra terjednek ki. A különböző kiadások minden bizonnyal megvoltak Erdélyben, például a fejedelmi gyűjteményben, vagy (ha kedves szerzőről van szó) a saját bibliotékában is. Könyvjegyzékeink antik auktor tételei mögött tehát sokkal gazdagabb anyagot kell tudnunk, mint azt eddig hittük. 16 Visszatérve az antikvitást kutató udvari familiárisra, el kell még mondanunk azt a kételyünket, ami Király Györgynek azt a megjegyzését illeti, hogy Forró az Attila-, és a Sándor-monda hasonlóságát felismerte. Az Attilára való hivatkozás (hogy ő is tömlőn úsztatta át a seregét a folyón 17 ) inkább történeti jegyzet, mint klasszika-filológiai. Ő Nagy Sándor életét nem mint a Sándor-monda variációit fordította, hanem mint egy olyan klasszikus történetet, amelynek jelentős erkölcsi tanulságai vannak, s amelynek lefordítása szép értelmiségi feladat. Nem tudunk lemondani arról a gondolatunkról, hogy a fordítás alapossága, az egyes szöveghelyek többoldalú körbejárása már több, mint bekapcsolódás művelődéspolitikai célok megvalósításába, vagy alkalmazkodás egy-egy szellemi irányzathoz. Forró Pál le akarta fordítani Curtiust, Bethlen „parancsa" ezt csupán aktuálissá tette. Térjünk is át arra a kérdéskörre, hogy a Nagy Sándor történet megjelenése 1619-ben mennyiben igazolja a többek által leírt, de talán legtömörebben R. Várkonyi Ágnes által összefoglalt értelmezést, miszerint „Közvetetten ugyan, ele már aktuálpolitikai összefüggésekbe kapcsolta a
