Zombori István szerk.: Az értelmiség Magyarországon a 16.—17. században (Szeged, 1988)

Ötvös Péter: Egy főúri könyvtár a XVII. század elején (Illésházy István)

reusszal és Yiceliusszal egy időben) Bécsbe érkezik. Itt II. Miksa titkos audiencián fogadja, hogy értesüljön tőle a teológusok hitvallásáról. Ezután Strassburgba siet, hogy Flaciusszal vitázzék (az Illésházy-könyvtárban levő nyomtatvány épp e vita anyagát tartalmazza: Colloquium de peccato originis inter se et Matth. Flacium Argentorati 1571 institutum, 26. sz.), kiadja a Formula Concordiae-l, s végül hatvanhat nyomtatott disputációt hátrahagyva hal meg. Az eddig kirajzolódó irányzatot képviseli (kevesebb vitával ugyan) a rostocki teológiaprofesszor, Simon Pauli (1534—1591), akinek számos műve közül Ulésházyhoz csak az 1572-ben Magdeburgban kiadott explicatiója jutott el. (52. sz.) A wittenbergi ortodoxia kétségtelen dominanciája mellett feltűnik, hogy az igen sokat író, s számos vitájukat kinyomtató szerzőktől (csak Hunniust leszámítva) Illésházy csupán egy-egy könyvet szerez be, ám mind olyanokat, amelyeket a hetvenes években, az osztrák evangélikus protestantizmus fénykorának, ill. a felső-magyarországi antiortodox viták kibontakozásának idején bocsátottak ki. Határozottan lehet állítani, hogy reformációs könyvanyagában döntő szerepet játszottak az ausztriai és felső-magyarországi egyházi fejlemények. Luthertől mindössze egyetlen kötete volt (9. sz.) s Melanchthon is csak grammatikájával, s az igen népszerű, a reformáció történelemszemléletét meghatározó Dániel-kommentárral szerepel (53. 55. sz.). Johannes Avenarius (Habermann 1516—1590) wittenbergi teológiaprofesszor először 1567-ben kiadott, rendkívül elterjedt s rövidesen két magyar fordításban is megjelent imádságos könyve ott van könyvei között (Christliche Gebet für aller Not und Stände der ganzen Christenheit... 67. sz.). A főleg a lutheri vallásfelekezeten belüli egységet célzó vitairodalomnál lényegesen kevesebb az olyan munka, amely felekezetek közötti vitákat tükrözne. Helbrandus könyvei mellett (19. 21. sz.) Gyarmati Miklós és Monoszlói András egy-egy kötetét említhetjük (31., ill. 30. sz.), s jóllehet éppen hiányzik az a könyv, amelyre Gyarmati válaszol Monoszlóinak (s így a vita tulajdonképpen követhetetlen), bizonyságát kapjuk mégis egyfajta — némileg felszínes — érdeklődésnek. A wittenbergi orientációhoz képest ötletszerű tájékozódásról vallanak pl. a Confessio fratrum bohemicorum (11. sz.), a Pál-levelek magyarázata Heinrich Bullingertől (10. sz.), illetve Duplessis Mornay-nak 1583-ban kiadott könyve, a „De veritate religionis Christianae". (43. sz.) Bornemisza Péter énekeskönyve 1582-ből (82. sz.), és az észak-magyarországi egyházi életben is kitüntetett szerepet játszó patrónusoknak és egyházi-iskolái értelmiségeknek alkalmi versekkel tisztelgő Valerius Mader-kötet 1588-ból (68. sz.) műfajilag nem egy kategória, de mindkettő evangélikus protestáns érdeklődésről tanúskodik. Sokkal homogénebb kört rajzolnak meg a történelmi érdekű, szűkebb vagy éppen legtágabb (világtörténeti) munkák. Meggondolandó, vajon