Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

oktatás (s közvetve a tudományosság) egészének is hasznos volt. A magántanár relatív súlya ugyanis jóval nagyobb volt, mint a mai kandidátusoké. A két világháború közt Magyarországon négy tudományegyetem működött

3

, tudományterületenként egy-egy, esetleg két tanszékkel (egyes terű/eteknek pedig vagy nem szerveztek, vagy csak egyik-másik egyetemen szerveztek tanszéket). A katedra többnyire csak magát a professzort jelentette; jó, ha egy tanársegédje (esetleg adjunktusa) volt még. A tanszék egész tudományterületét egymaga „fedezte le"; a tanársegéd (adjunktus) többnyire csak a keze alá dolgozott. A frissen végzett, többnyire fizetést, sőt díjazást sem kapó gyakornokoknak, ha ilyenek egyáltalán voltak, a legtöbb esetben csak a könyvtárrendezés, vagy más adminisztráció jutott. A magántanár ilyen körülmények közt, noha nem volt az egyetem alkalmazottja, második számú embernek számított; akárcsak profeszszora, előadói joggal rendelkezett.

4 A főkollégiumot természetesen nem ő, hanem habilitálója tartotta, de tudományterülete eredményeit, újabb kutatási anyagát stb. előadhatta. Sőt, elő kellett adnia; aki ugyanis három évben legalább egy félévet nem adott elő, annak képesítése automatikusan megszűnt. Ez az előadási jog s kényszer aztán új szempontokat, új eredményeket, sőt új kutatási területek eredményeit vitte bele az egyetemi oktatásba. Nemcsak fölkészítette tehát a (majdani) professzort munkájára, nemcsak „új" embereket vont az egyetem körébe, de szélesítette a — szükségszerűen szűkös —• egyetemi tudományszerkezetet is. Jellemző tény e vonatkozásban, hogy a dualizmus éveiben némely magántanár meg nem szervezett tanszéket pótolt. így pl. Gyalui Farkas könyvtártant, Herrmann Antal néprajzot tanított a kolozsvári egyetemen.

5 Évtizedek távolából nyugodtan állítható, hogy a tudomány- és oktatásszerkezetnek ez a sajátos bővítése talán a magántanárság „intézményének" legnagyobb eredménye volt. A magántanárság eme viszonylagosan nagy jelentősége magyarázza, hogy a habilitációk többsége nagy szigorúsággal folyt; — bár pontos adataink nincsenek, de majdnem bizonyos, hogy jóval kevesebb magántanár volt, mint amennyi kandidátusunk ma van. Ez a kiválasztási szigor azonban, kivált az ideológiai érzékenységű szakmák esetében, időnként félresiklott, sőt — időben előrehaladva — mind inkább a kontraszelekció irányába mozgott. Köztudott pl., hogy az 1. világháború előtt Budapesten egy Lukács György s egy Zalai Béla már nem lett magántanár,

6 jóllehet náluk nagyobb s eredetibb filozófus akkor egyetlen magyar katedrán sem ült. S a két világháború közt több jel szerint, e helyzet csak romlott a bölcsészeti karokon. Nemcsak azért, mert egy sor potenciális egyetemi tanár, magántanár emigrációba szorult (Häuser, Mannheim, Polányi, Révész Géza stb.). Azért is, mert a bölcsészkari professzori és magántanári kar meglehetősen elöregedett, „akadémikus"konzervatív jellegűvé lett. Egy — az 1919 előttihez képest — teljesen új