Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

Nincs nyoma annak sem, hogy a következő tanév (1938/39.) első félévében aktívabb lett volna. Előadást, úgy látszik, megint nem hirdetett, s 1938 őszi bármiféle szegedi szerepléséről sincs adat. 1939 tavaszán azonban végre előadást hirdetett „Az irodalmi klasszicizmus" címmel. A tanrend adatai szerint óráit „kedden délelőtt 11-től 12-ig az V. sz. teremben tartotta".

40 Ez azonban utóbb, úgy látszik, módosult. A bölcsészkar 1939. március 30-i (VII. rendes) ülésének jegyzőkönyvében legalábbis ez áll: „Elnök bejelenti, hogy dr. Szerb Antal magántanár bejelentette, hogy hirdetett előadását minden második héten —• kedden délelőtt 8—10-ig óhajtja megtartani, előbbeni bejelentésétől eltérőleg. Elnök jelenti, hogy ez ügyben is megtette a szükséges intézkedést."

41 Utoljára az 1940-41. tanév első félévében hirdetett előadást „A világirodalom fogalma és kérdései" címmel. Óráit elvben szerdán délelőttönként 11-től 12-ig a III. sz. teremben tartotta meg, de lehetséges ,hogy igaza van Péter Lászlónak s „szokás szerint ő is kéthetenként jött le Szegedre, és összevont órát adott".

42 Korábbi óraösszevonása ezt a föltételezést erősíti. Magántanárságáról, sajnos, jelenleg ez az utolsó adatunk. 1940 végén — az egyetemrészleges átszervezése után

43 — már nem volt a szegedi egyetem magántanára. 10 (A kudarc: az önkorrekciós lehetőségek beszűkülésének mutatója) Természetesen az imént vázolt kép szegényessége, nemlegessége fakadhat a levéltári anyag hiányaiból, a kutatás hézagaiból, s lehet, hogy Szerb szegedi magántanári ténykedése aktívabb, eredményesebb — hallgatóknak, előadónak egyaránt — gyümölcsözőbb volt annál, mint amilyennek a föntiekből látszik. A képet a későbbi szisztematikus kutatás nyilván gazdagítja is majd. Ám ennek ellenére is tény: a Szerb magántanárságában rejlő nagy tudományos és felsőoktatási lehetőségek végül is kiaknázatlanul maradtak. A habilitáció mind Szerb, mind Timár számára pürrhoszi győzelemnek bizonyult. A nehezen kiharcolt formális sikereknek nemcsak gyakorlati haszna nemigen lett, de — a huzavona miatt — lelkiekben mind Szerb, mind Timár megsérült. Mindketten kedvüket szegték; igazi, érdemi magántanári tevékenységet nem is folytattak. A habilitációval, úgy látszik, csak címet nyertek; munka- és kifutási lehetőséget nem. S mindennek tetejében még az sem mondható el, hogy a „Szerbügy" körüli huzavona legalább a tudományközéleti kérdéseket tisztázta volna. Nagy negatív tanulság, hogy a Szerb körüli harc végig úgy folyt, hogy Zolnai nem tudta (vagy nem akarta) a maga tisztaságában megfogalmazni a „Szerb-ügy" lényegét. Belekényszerült a Szerbet bírálók érvelésének kereteibe; úgy védekezett, ahogy ellenfelei támadtak. Óhatatlanul fölvetődik ezért a kérdés: kit, vagy kiket terhel a felelősség e tudánytörténeti kudarcért? Nagyon árnyalt s részletekbe menő, de mégis átfogó válasz esetén kétségkívül rá lehetne mutatni az egyetemi