Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

tagja a Magyar Szemle folyóirat társaságának, amely őt bizonyos fokig politikailag is determinálja. Már az eddig mondottakból is kitűnik, hogy Szerb Antal egyike legmodernebb irodalomtörténészeinknek. Birtokában van a német, francia és angol nyelveknek, ami lehetővé tette, hogy (részben állami ösztöndíjjal) külföldön, Grácban, Parisban és Londonban töltött évei alatt alapos könyvtári olvasottságot szerezzen és magáévá tegye e három ország irodalomtudományának és kritikájának módszereit. Filológiai alapvetése elsősorban az összes módszerek, a külföldi és magyar irodalomtudomány ismeretében van. Mint összehasonlító irodalomtörténész nenVáll a forráskutatás és tárgytörténet alapján, bár ilyen irányú dolgozatot is publikált, De annál eredményesebben műveli azt az irányt, amely szellemi rokonságot állapít meg külföldi és hazai írók vagy párhuzamos európai korjelenségek között. Beöthy óta Szerb Antal az első, aki ismét erősebben érvényesíti az angol irodalom szempontjait a magyar irodalomtörténetben Szerb Antal neve ismert nem:sak szakkörökben, hanem — Magyar Irodalomtörténete és az e körül keletkezett polémiák révén — a migyarországi és erdélyi irodalmi világban is közismert. Tudott dolog az is, hogy Szerb Antal irodalmi fölfogásával sok helyütt szembehelyezkedik a Beöthy-iskola hagyományaival. Ezt konzervatív részről hibájának rótták föl, pedig a dolognak Szerb'Antalon messze túlmenő okai vannak. Azzal az ideális egységgel és kooperációval szemben, ?m;ly a magyar nyelvtudomány munkásait jellemzi és amely csak egyes speciális problem ik körül engedi meg a vitákat, de nyelvfilozófiai szempontból semmiféle szakadást nem mutat föl: a magyar irodalomtörténészek és kritikusok meg ma is két táborban dolgoznak. A pozitívizmus és Ady-előtti irodalmi események szímbenállanak a szellemtörténettel és az irodalom anti-realisztikus irányzatával (v. ö. Széphalcm 1928, 472). Mélyen összefügg ez az ellentét modern iroda'munk és különösen Ady Endre értékelésének problémájával. Az irodák m'udtmány m:gint abba a helyzetbe jutott, mint amilyenben volt Gyulai korában, £ m;lyről Császár Elemér a következőket írta (Budapesti Szemle 1928 szept.): „Mivel Toldynak éppen a legújabb jelenségek értékelésében ingadozó, vagy téves volt az álláspontja, érthető, hogy Gyulai elődének jófoimán minden értékítéletét elvetette és a magáéval pótolta." Ezt a szabadságot, £m;Iyet a Gyulai-iskola élvezett az előző generációval szemben, jogosan kérheti magának a mai modern irodalomtudomány is a Gyulai-iskolától. Ennek a kritikai fejlődésnek szükségességét már Horváth János hangoztatta, amikor Aranytól Adyig c. tanulmányában (1921:54) rámutatott irodalomtörténetírásnak mulasztásaira és új föladataira. Ugyancsak a tudomány „eddigi mulasztásait" konstatálta Császár Elemér említett cikkében. Irodalmunk új spiritualizmusát, Ady vallásos-misztikus egyéniségét, Emely szembehelyezkedik az Arany-epigonok „sivár" korszakával, csak egy modern kritikus ismerhette föl a maga teljességében és történelmi hivatásában: Makkai Sándor, a Magyar fa sorsa című könyv szerzője (1926, v. ö. a 20 és 50. !.)• Legutóbb Kállay Miklós adott kifejezést ennek az ellentétnek a Magyar Irodalom metafizikátlansága c. tanulmányában (Vigília 1935:34), „Az irodalom átalakulásával lépést kellene tartania a kritika spiritualizálódásának is. Mert ha volt valami, ami eddig a legteljesebben nélkülözött minden metafizikaiságot, úgy ez a magyar kritika volt. Mereven és megrögzötten ragaszkodott a természetábrázoláshoz, mint minden művészi törekvés legfőbb céljához. Mindig a racionalista logika szerint okoskodott és szinte a szőrszálhasogatásig következetes volt intellektuális kicsinyességéhez. Mindenben az élet látható realitásait kereste és ami túl volt ezen, azt az imaginárius fantasztikum szigorúbb értelemben irodalmi polgárjoggal nem bíró körébe utalta. „Erre a tanu'mányra reflektálva és megállapításait helyeselve írja Makkai Sándor (Budapesti Hírlap 1935. márc. 3.), hogy „a klasszikus realizmus" dogmája és „az irodalmi kritika egy részének merev előítéletessége" , megdöbbentő bizonyítéka annak, hogy ez a kritika mennyire elmaradt komoly hivatásától." Itt van Szerb Antal irodalmi állásfoglalásának a kulcsa. Egész lényével ő is szembehelyezkedik azokkal, akik a nemzeti hagyományok és eszmények ürügye miatt vulgaris racionalizmust és józan középszerűséget terjesztenek.