Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

Egy művelődési élet önkorrekciós, önszabályozó erejére alig valami vet élesebb fényt, mint az a mód, ahogy szellemi utánpótlását biztosítja, ahogy a folytonosságot fönntartja. Kiket s mely törekvéseket fogad el, épít bele intézményeibe, s kiket, mely törekvéseket rekeszt kívül, ez végső soron a művelődési élet jellegét is megmutatja. Szerb Antal évekig elnyúló habilitációja

1 is ezért érdekes igazán; egy eszme- és tudománytörténeti kulcshelyzet rejlik benne. Képes-e a magyar irodalomtudomány a harmincas évek közepén a belső megújulásra, a jelentékeny irányzati, módszertani stb. önkorrekcióra, vagy változatlanul a tudományon kívüliekre (írókra, politikusokra stb.) hagyja a változtatást? Illetve pontosabban, elég erős-e a belső „reformpárt" a megújulás személyi föltételeinek kierőszakolására? S ez elegendő-e a lényegi önkorrekcióhoz? 1. (A habilitációk helye a magyar felsőoktatás rendszerében; az ügyrendimenet.) A magyar tudományos élet 1949-ben bekövetkezett radikális átszervezése előtt a tudományos minősítés legfőbb módja a magántanári képesítés (habilitáció)

2 volt. Ez, akárcsak ma a kandidátusi cím odaítélése a tudományos utánpótlás biztosítását célozta, s elsősorban a 30—40 év közöttiek kvalifikálását jelentette (jóllehet, természetszerűleg ennél idősebb magántanárok is akadtak szép számmal). A magántanár elvben potenciális professzor volt; elvben ő lépett a habilitáló professzor örökébe, esetleg egy másik, máshol megürült katedra várta. A dolog természete szerint azonban a gyakorlatban jócskán akadtak olyanok is, akik soha nem lettek „nyilvános rendes" tanárok, mert a tanszékek telítve voltak; így magántanárságuk csak címet s egyetemi előadási lehetőséget jelentett számukra. A cím persze önmagában is sokat jelentett; a magyar társadalom 1945 előtt alapvetően címekben-rangokban élő, erősen hierarchizált társadalom volt, amelynek belső tagolódását nem kis részben a címek biztosították, ill. legitimálták. S így a magántanárságot ha nem is mindig s mindenhol, de figyelembe vették a (nem-egyetemi) állások betöltésénél is. Orvosoknál, de bölcsészeknél is a magántanári cím — egy esetleges álláslehetőség esetén — „jó pont"-nak számított. E pozitívumok persze elsősorban az egyén szempontjából jelentettek előnyt. Az egyetemen való előadás joga (s kötelessége) azonban a felső-