Apró Ferenc: Gergely Sándor az aktivisták szobrásza (Szeged Művelődéstörténetéből 3. Szeged, 1986)

A hangulat családias volt. Fischhof Ágota úgy emlékezett, hogy Juhász rövid megnyitót mondott. A kiállítás anyagát illetően — hat és fél évtized távlatából — a korabeli napilapokra vagyunk utalva. Juhász a Szegedi Naplóban három Gergelyalkotás címét említi: „Három erős tehetség munkáit találjuk itten, mint a képzőművészetek legújabb irányainak kitűnő képviselőit, ez irányok túlzásai nélkül. Gergely nagy vonásokkal dolgozó, szintetikusnak nevezhető művészetének legkiválóbb alkotásai a Tabu, Önszobra, az Anya és gyermeke" (71). Sajnos, e munka keretei nem engedik meg, hogy Moholy-Nagy kiállított műveivel is foglalkozzam. Juhász Gyula a Szociáldemokrata Párt szegedi lapjában, A Munka hasábjain újabb szoborcímeket említ: „Gergely munkái közül elsősorban is Önportréjáról kell megemlékeznünk. Ez a terméskőből vésett arc, amely az akarást, a rendületlen hitet és a tudást karakterisztikusan egyszerű beállításban szimbolizálja, valósággal új ösvényt jelöl nemcsak a szobrászat, hanem az önismeret terén is. Meg merjük jósolni, hogy a művésznek ezzel a munkájával külföldön is nagy sikere lesz. Kisebb plasztikai művei közül az Anya és gyermeke, a Torzó és a Táncosnő ragadják meg a figyelmet eredeti, merész koncepciójukkal. Plakettjein a vonalak egyszerűségével, jellemző beállításával ér el művészi hatást" (70). Szerepelt még a májusban kiállított Juhászportré, és a Moholy-Nagyot ábrázoló plakett (117). Az Önporirévó\ ekkor olvashatunk először szinte biztos, hogy az utolsó hónapok termése volt. Fényképfölvétele Gergelyné hagyatékában maradt fönn. Juhász azt írta Milkó Erzsébet munkáiról, hogy „gyűrűi, nyakékei és kézelőgombjai kifinomult érzékről tanúskodnak; mindegyikük különkülön szép bíztatás a jövőre nézve" (70). Tudjuk, hogy Gergely műterme kisebb volt az átlagosnál. Juhász szerint „valósággal összezsúfolva" tudták csak elhelyezni a kiállított tárgyakat. Milkó Erzsébet munkái asztalon voltak. À falon — MoholyNagy képei, rajzai között — ott volt Juhász Gyula fényképe, a két művésznek a költő iránt érzett tisztelete jeléül (70). A költő tudatában volt a kiállítás jelentőségének: „Meg kell állapítanunk, hogy ennyire európai értékű és jelentőségű művészet még eddig nem nyilatkozott meg városunkban, mint ami ebben a szerény szegedi atelierben most valósággal összezsúfolva van. A legtisztább és legkomolyabb mai művészi törekvések nagyszerűen bátor és erős eredményeit láthatja itt az ember, és akinek szíve és érzéke van magasrendű artisztikum iránt, kalapot emel ennyi művészi becsület, tehetség és bátorság előtt" (69). Juhász a Délmagyarországban így méltatta a kiállítást: „ez a kis, de jelentős tárlat nem csupán egy máris országos nevű és európai értékű szobrászunknak, és egy még most kevésbé ismert, de nem kevésbé értékes