Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2007 (Szeged, 2008)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Vincze Klára: A vőfély szerepének változása Csongrádon a 19-20. században

a ceremónia megrendezése során. A kél vh. nagyban megnyirbálta a családok költségvetéséi. A 30-as években még kérhették a „ gügyü" segítségét a lánykérésnél, aki a 3-4-5-6-szori leánykérés helyett egyszer, lényegretöröcn tette fel kérdését az örömapának: „Hozzáadja-c kedves Uramemberünkhöz kedves lányát?" Mint már említettem, a lánykérési megejthette ugyanezen kérdéssel a vőlegény apja, keresztapja, vagy a násznagya is. Ha a vőlegény egyedül ment lánykérőbe, magázó hangnemben szólította meg választottját: „Hozzám jön feleségül?" Már nem „könyörögtek" a lánynak és annak apjának, nem magasztalták a jövendőbelit, elmaradt a hozomány feletti alkudozás, rövid kérdésükre rövid választ vártak. A fiú jegyajándékként monogramjával ellátott, ún. fazonkendőt kapott, ez fehér selyemből készült, a széle cakkos volt. A menyasszony jegygyűrűt és pecsétgyűrűt is kapott, mely utóbbi a mai kísérőgyűrűk elődje volt. Az eljegyzés után mielőbb megtartották a lakodalmat, mert régen úgy tartották, hogy a hosszú jegyesség nem jó. Mivel nyomtatott meghívó még nem volt szokásban a 20-as, 30-as években, ezért a vőfélynek kellett elmenni a vendégeket meghívni. Külön meghívta a násznagyokat és a koszorús, vagy régiesen „nyoszolyólányokat". A 40-es évek vége után alakult ki az a kikeresi rendszer, amely ma is ugyanígy zajlik a „vőfélyes" nagy lagzikban. Először a fiút kérik ki a szülői háznál, így az apai-anyai áldás birtokában érkezik meg a lányos házhoz. Szokás a rezesbandát először a vőlegényes házhoz hívni a jó hangulat megteremtése céljából, velük és vőfélyével együtt megy aztán a násznép a lányért. A másik háznál már a kertkapuban várja a zenekar a násznépet, ahol a vőfély bevezeti a vőlegényt és annak családját a házba. A 60-as évek elejéig a vőfély mellett lehetett ún. „kis vőfély" is, aki társával vitatkozott, verselt, tréfálkozott, de annyi verse és szerepe nem volt neki, mint „nagyobb" társának. Külön vers volt a vőlegény búcsúztatására, külön a lányéra. Essen itt szó az ekkorára már kialakult ruházatukról: vagy sötét mellényt viseltek fehér inggel, vagy öltönyt nyakkendővel. Botjuk már nem volt, lakodalmi kalácsot és kulacsot borral viszont még az öltönyösök is vittek magukkal. Amikor kikérték a menyasszonyt, nem őt hozták elő, hanem kétszer egy „álmenyasszpnyt", harmadjára pedig már az igazit. Tréfás kedvű férfiak és éltes korú öregasszonyok szívcsen vállalták az álmenyasszony szerepét. Az utóbbi 3 évtizedben már nem beszélhetünk legény- és lánykikérésről, mivel ez az eljegyzésen, szűk családi körben már megtörtént, hanem legényes leánybúcsúztatásról, amikor is a vőfély egyes szám első személyben, a fiú