Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2004 (Szeged, 2005)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - N. Szabó Magdolna: Él-e még a tápéi gyékényszövés?

önállóan tartották vevőikkel a kapcsolatot, s a vevőkör bővítése ezeken az ismeretségi szálakon keresztül történt, történik ma is. Elenyésző azoknak az asszonyoknak a száma, akik a szövetkezet megszűnésétől, gazdasági változásoktól függetlenül kiegészítő keresetként űzik a hagyományos gyékényszövést. A nyersanyag beszerzése okoz a legtöbb gondot. A lelőhelyek ismerete kemény valutát ér, épp ezért titok lengi körül. A gyékényt bérmunkásokkal vágatják és hozatják haza, de vannak vállalkozók, akik a lelőhely ismeretében a levágott gyékényt kévékben adják el a még aktív szövőknek. Az aszályos évek és a folyamatosan változó vízrajzi környezet egyre kevesebb gyékénytermő helyet biztosít. Az utóbbi években reneszánszát élő gyékényezés aktuális, helyi rendezvényeihez már nem egyszer hozattak külföldről (a romániai Maros megye vidékéről is) alapanyagot. 2000-ben megalakult Tápén a Gyékényes Műhely. Tagsága elismert népművészekből, iparművészekből, egykori szövetkezeti tagokból, érdeklődő tápéiakból, szegediekből verbuválódott. Legfőbb céljuk a gyékényes munka újraélesztése, a hagyományos alapokon, de formailag és funkcionálisan megújított, ill. teljesen egyedi és mai gyékény cikkek készítése, a munka elsajátítása és betanítása. Székhelyük a helyi művelődési házban van, ahol évente, kiállítások keretében adnak számot a tagok szakmai előmeneteléről. Országos rendezvényeket szerveznek a gyékényes munka köré, s házigazda szerepüket a „ha gyékényszövés, akkor Tápé" tradicionálisan megült gondolata szerint vállalják fel. Évről-évre, mintegy bizonyításként szedik össze minden szervezőerejüket a valaha el nem választható fogalmak továbbéltetésének igazolásához. De nem csak velük, hanem annak a néhány idős asszonynak a tevékenységével, akik még belenevelődtek a tápéi gyékényszövésbe, él tovább a mesterség. Utóbbiak segítenek a Gyékényes Műhely tagjainak feleleveníteni, vagy a teljesen kezdőknek betanítani a régi munkafolyamatokat, hasítástól a szövésig. Szövő rámák, hengerek kerülnek le á padlásokról, hokedliket alakítanák át a szatyorszövéshez, elfáradt, ráncos kezek mutatják az ijansodrás fortélyait. Él tehát még a tápéi gyékényszövés, amíg élnek a hagyományos tudással rendelkező tápéi asszonyok. Az újonnan betanított műkedvelő kézművesek tevékenysége természetesen sohasem fogja elérni a valamikor évszázadokon át virágzó háziipar szintjét. A legkevesebben fognak megélhetésből gyékényt szőni, fonni. De amíg van kihez irányítani a szatyrokat, falvédőket vásárolni óhajtó, a régi ismeretek útján Tápéra tévedő vevőket, addig nyugodtan mondhatjuk, tartja még magát a régi mesterség.