Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2003 (Szeged, 2004)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Fári Irén: Szegedi kisiparosok a 20. század első felében

Szeged lakossága 1920-ban 123 ezer fő, ezzel a 2. legnépesebb város az országban, igaz lakosságának majdnem 1/3 külterületen élt, szétszórt tanyás településeken, hasonlóan az Alföld más városaihoz. A külterület lakóit közigazgatásilag 16 kapitányságba sorolták, két faluszerü településsé váló központtal (Alsó- és Felsőközpont). Lakosságát tekintve Szegedhez azonos nagyságrendű, a sorban utána következő Debrecen, földrajzi adottságát tekintve is, így a szakirodalomban a két város összehasonlítása bevett gyakorlat. Mindkét városban az adott időszakban a népesség kb. 10 %-a dolgozott az iparban, ez Szeged esetében 1940-ben 14 ezer, Debrecenben 13 ezer főt jelentett. A kisiparnak meghatározó szerepe maradt a magyar ipari termelésben még a két háború között is: országos átlagban az ipari dolgozók 45%-a dolgozott a kisiparban, Szegeden ez az arány 57 % volt, vagyis 1940-ben alkalmazottakkal együtt 8100-an dolgoztak a kisipari szektorban, míg a 72 üzemnek vagy gyárnak minősülő munkahelyen 6140 főt alkalmaztak. Nagy különbségek voltak az üzemek mérete, felszereltsége, a munkafolyamat szervezése, teljesítőképessége között. A több száz főt foglalkoztató gyárak mellett voltak jóval kisebb, manufakturális jellegű műhelyek, üzemek 1520 munkással (Bárkányi Ferenc vasöntöde és gépműhely, Alfa késárúgyár és acélüzem), ugyanakkor voltak olyan iparosok, mint Pollák Ernőné Reich Erzsébet női szabó és női ruha darusításával foglakozó mester (műhelyalapítás 1919), aki átlag 20 munkást foglalkoztatott, Makón és Hódmezővásárhelyen is volt bizományi lerakatuk igen jó forgalmú üzlettel, kiterjedt vevőkörrel - a Nemzeti Bank hitelinformációs jelentése szerint (1944). Az 1885-ben alakult Ipartestület fogta egybe azokat az iparosokat akik egyedül, vagy 25 főnél kevesebb alkalmazottal dolgoztak. A Szegedi Ipartestület 1909-es és 1925-ös jelentéseinek adatait összehasonlítva a következő diagramokon ábrázoljuk. ^Az iparosok létszámának változása az egyes iparágakban az iparszerkezet átalakulását mutatja. Hagyományos szakmák veszítettek jelentőségükből pl. a sertésvágók és a szúrok száma jelentékenyen csökkent, ezzel szemben a hentes és mészárosok száma nőtt. Tömörkény István 1911-ben a Szegedi Naplóban (jan. 1.) „Disznóölés" címmel megjelent tárcájában a házi disznótorról csaknem múlt időben írt „már ezek a városokon ritkaságok lesznek", a lakosság nagy része a sertés házi feldolgozása helyett a szalonnát és a sonkát is a hentesnél, üzletben veszi. (Ugyanez az évfolyamú újság több új hentesüzlet nyitásról ad hírt, több vendéglő télidőben disznótoros vacsorával csábítja a nagyérdeműt.) A számsorokból kitűnik: ugyancsak kivesző mesterség a nyergeseké, 1909-ben 5 mester dolgozott, 1925-ben nincs utánpótlás. Ugyanakkor a városfejlődés lassú ütemét bizonyítja a gombkötő, szappanfőző, késes mesterség megléte 1925-ben, mely iparok a 19. századi kisváros jellegzetes