Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2003 (Szeged, 2004)

NÉPRAJZ - Bárkányi Ildikó: Házivarrók Apátfalván

A házivarrók tevékenysége nem igényelt külön műhelyet, sokszor az egyetlen vagy másra is használt szobában, az ablak előtt állították fel a varrógépet, s a konyhaasztalon szabtak, vasaltak. Mucsi Károlynénál, aki lánytestvérével lakott együtt, a ház egy nagyobb helyisége volt a műhely és egyben a konyha is. A helyiség közepén egy nagy asztal állt, azon étkeztek és mellette ülve dolgoztak a tanulók. Amikor a ruhák szabására került sor, bádoglemezt helyeztek az asztal lapjára, hogy a textil ne szennyeződjön. A műhelyben két-három varrógép is állt, a tanulók számától függően. Altalá­nos szabály volt a háború előtt, hogy aki elszegődött tanulni, az magával vitte a saját gépét is, amelyen dolgozhatott. A munka általában reggel 6 órától 14 óráig tartott. A tanulók 12 éves koruktól szegődtek el (a hat osz­tályos elemi iskola befejezése után), s az első két évben inkább csak a kézi aprómunkát végezhették, géppel csak a tanulóidő derekán kezdtek varrni, szabás fortélyait pedig többnyire a harmadik évben tanulhatták ki. A gya­korlati ismeretek mellett elméleti tananyagot is el kellett sajátítaniuk (Ma­kón szervezett tanfolyam keretében), ez alól azonban majdnem minden esetben valamilyen ürüggyel mentesültek az apátfalviak. A tanulóidőre nem kellett fizetni, de volt eset, hogy a szabás fogásait bizonyos mennyiségű búzáért (a harmincas évek végén pl. 2 q) tanította meg a mester. A kontárokat is beszámítva, igen magas volt a varrók száma a faluban, azonban valamennyi megélt. Mindegyiknek kialakult a saját megrendelő köre, amely keveset változott, s egy-egy család több generációját is magá­ban foglalta az évtizedek alatt. A ide-oda csapódó kuncsaftok, a ballangók becsülete kevés volt a varrók között, nem számíthattak olyan kiszolgálásra, mint a törzsvevők, akiket a legteljesebb módon igyekeztek kiszolgálni a varrók. A legtöbb varró csak a bonyolultabb rajzú ruhadarabok szabásához használt mintát, az egyszerűbb vonalakhoz, pl. szoknya szabásához még az anyagot sem rajzolták elő: „Már tudta az olló magától, merre kell menni" ­mondták. Az is előfordult, hogy az alakításra hozott ruhadarabok egyes részeinek szabását lemásolták, s azután többet is készítettek belőle: így terjedt pl. az éppen divatos gallérok formája a faluban a hatvanas években. Divatlapot kevesen használtak, s inkább csak az ötvenes évek végétől. Elő­ször az Ez a divat című lap járt egy-két varrónak, majd a hetvenes években már ide is eljutottak a vaskos német divatlapok, illetve áruházi katalógusok. Anyagot nem tartottak készleten, csak a ruhához való rövidáru kellékeket vásárolták meg a kuncsaftok számára. A jó varró tanácsot is adott a ruhák anyagát, szabását illetően, így az alak kisebb hibáit, a soványságot vagy annak ellentétét korrigálni tudták. Az első bálozó lányokat gyakran vitte az édesanyjuk azzal a kéréssel a megszokott varróhoz, hogy erősebb csípőt, teltebb kebleket sejtető ruhát varrjanak nekik. A legtöbb varró a saját keze munkáját évtizedek után is megismeri. Sok asszony egy életen keresztül járt

Next

/
Oldalképek
Tartalom