Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2003 (Szeged, 2004)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Dömötör János: Tornyai és Vásárhely

Tornyai és Vásárhely 9 János Múzeum részére. Ennek eredményeként 261 darab múzeumi kiállításra alkalmas festmény került a Tornyai János Múzeum tulajdonába. A többi, köztük jelentős számú vázlat a Galéria tulajdonába került. A Tornyai János Múzeumnak juttatottakból mintegy 60 darabot az Alföldi Galéria állandó kiállításában láthat a közönség. Önkéntelenül felmerül a kérdés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az özvegynek voltak anyagi gondjai is, miért nem nyúlt a festményekhez haláláig az eltelt 5 évtized alatt? A választ abban találhatjuk meg, hogy az özvegy a per során azt vallotta, hogy egyetlen Tornyai festmény sincs a tulajdonában. Úgy gondolta, ha kiderül az ellenkezője, akkor elvesztheti járadékát. És végül még egy záró momentum: Az özvegy halálával elhárult az akadály, amit a város eredetileg már 1936-ban szeretett volna, hogy festő fia földi maradványai szülővárosában nyugodjanak. A budapesti önkormányzat megadta az exhumálási engedélyt és 1985-ben a vásárhelyi református Kincses temető díszsírhelyében Csoóri Sándor költő búcsúztató szavai mellett szeptember 20-án újratemették Tornyait. Kubai zöldmárvány oszlopra Máté István szobrászművész készítette el a művész bronz mellportréját. Nem a várost érinti, hanem közállapotainkat jellemzi, hogy 2000-ben a márvány talapzatba négy vasrúddal rögzített bronzportrét a tartók elfürészelése után ellopták. A talapzat sajnos a mai napig is üres. Ez a lopás nem egyedülálló sajnos, mert Tornyai egykori életés festőtársa, Kovács Mária, művésznevén Mári, Szathmári Gyöngyi által alkotott síremlékének bronz szobra is a Tornyai síremlék-szobor ellopásával közel azonos időben hasonló sorsra jutott. A történéseken, eseményeken túl érdemes Tornyainak a várossal kapcsolatos ambivalens, hullámzó érzelmi megnyilvánulásaiból is néhány jellemzőt megidéznünk. Háláját fejezi ki, amikor így ír: „Akármilyen az én piktúrám, az bizonyos, hogy innen sarjadt ki és én ezért, ennek az áldott jó magyar földnek és népnek sok köszönettel tartozom." Egy másik nyilatkozatában azonban egészen ellentétes a véleménye: „Mivel tagadhatatlan, hogy Hódmezővásárhely a legelső volt a hazának azon édes gyermekei közül, aki erős, egészséges létére eladdig egyebet sem csinált, csak aludt. Különösen, ha előtte kultúrát, művészetfélét emlegettek." Ide kapcsolódik a következő rövid megállapítása is: „A Városi Tanács volt, élén ifjú Juhász Mihály fővezérrel, amely engem elmart szülővárosomból." Míg mindig a panasz hatja át a következő mondatát is: „Annyi kárvolt fiatal erőt hordtam meredt és meddő karjaiba Hóttmezőnek." A Juhász Mihály festmény-körüli huzavonakor írta: „Sok víz fog még addig lefolyni a Tiszán, amíg különösen a legmagyarabb és talán a legértelmesebb vidéken