Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1998 (Szeged, 2000)

NÉPRAJZ - Ozsváth Gábor Dániel: A szentes-dónáti Csúcs-féle szélmalom (Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba való áttelepítésének műemléki, gépészeti problémái)

Tető- és vitorlafordító szerkezet (6. ábra) Az épület körül, egymástól 5-6 m távolságra 1,5 m-re leásott, keményfa oszlopok találhatók. A változó szélirány miatt a vitorlákat a tetőszerkezettel együtt a szél után kellett fordítani. Ezt a fordítókocsi (kabola){42) segítségével végezték, melyet az említett oszlopokhoz rögzítettek, míg a róla leengedett /a«cot(43) a tetőszerkezetből lenyúló fordítógerendákhoz(44) kötötték. E láncot egy forgatható csörlő segítségével, egy rúddal felcsavarták, így az egész tető és a vitorla a kívánt irányba fordult el. Ez azért lehetséges, mert a tetőszerkezet párnafákon(45) elfordítható volt a héjazattál és vitorlákkal együtt. Amikor a lánc felcsavarodott, akkor másik cölöphöz akasztották a fordítókocsit, és újra kezdték a müveletet. A vitorlák Szerepük a szél mozgási energiájának az átvétele és annak a szelestengely (szélcsavar) révén a malom belső erőátviteli részeire való közvetítése. Ennek érdekében négy, egyenként 11,3 m hosszú vitorlával szerelték fel. A jobb energia-átvétel biztosítása érdekében a vitorlákat könnyen le- és felszerelhető ponyvával, vásznakkal látták el. Nagyon nagy szakértelmet igényelt, hogy a különböző erősségű szélviszonyok mellett fenn tudják tartani a megfelelő energia-felvételt. Lassú szélben a vitorlákra a vásznat teljes egészében fel kellett feszíteni, hogy munkára tudják fogni, ilyenkor a molnár a vitorlák lécezetén mászott föl és feszítette ki a vásznat, azaz felvásznait. Ilyenkor általában csak egy kőre járt a malom, mert csak ezt bírta el. Erős szélben ugyancsak ébernek kellett lennie a molnárnak, hogy időben begyűjthesse a vásznat, azaz levásznaljon, mert ilyenkor fennállt a veszélye, hogy a nagy forgástól kigyullad a malom, vagy szélsőséges esetben az egész tetőszerekezetet is letéphette a vihar. Ennek elkerülése végett általában mintegy 45 fokkal elfordították a széliránytól a vitorlákat, így egyenletes meghajtást nyertek. Látható, hogy a molnárnak mindig, éjjel-nappal éberen kellett vigyáznia malmát, hol az erős széltől tartva, hol pedig azért, hogy őrletőit ki tudja szolgálni; ki kellett használnia minden alkalmas percet a munkára. A szélcsendes idők pedig az épp adódó javítások elvégzésére adtak lehetőséget.