Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1998 (Szeged, 2000)

RÉGÉSZET - Béres Mária: Régészeti adatok Duna–Tisza közi magányos településekről a török korból

nyomvonalon kívüli munkához. így az épületről, mely 3x4 m-nél nagyobb lehetett, csak azt tudjuk, hogy megközelítően 20 cm vastag, döngölt, mésziszapos agyagpadlója volt. Környezetében sok hamu, faszén, valamint szobák fűtésére használt kályhaszem-, kályhacsempe-töredék hevert. Ezek a leletek a füstmentesen fűtött lakószoba meglétére utalnak. Közelében több fedett, szögletes és kerek, nagy méretű, tapasztott gabonás és élelemtároló verem volt. Ezekben valószínűleg ládákat, hombárokat, és kosarakat helyezhettek el. Rendeltetésszerű használatuk megszűnte után betöltésükbe gyakran lókoponya is került. A lakóépülettől DNy-ra szántócska volt. Ennek hossza meghaladta az 50 m-t, szélességét azonban sem feltárással, sem légifotózással nem tudtuk megállapítani. Annyi azonban világossá vált, hogy az egyik szántást követően egy homokvihar 60-70 cm vastagságban eltemette a müveit területet, s vele együtt elpusztíthatta a többi épületet, az egész telket is. A lakóépülettől D-re a „kutyatemetkezés'

1 mellett egy félkör alakú árok karámként sertések tartására szolgált. Disznóölés után sok szemetet (lábak, körmök) hagytak a környékén eldobálva. Az előkerült leletek alapján mind a balástyai, mind a szatymazi „telket" a török korra keltezhetjük. A feltárás és a terepbejárás eredményeiből jól látszik, hogy mindkét helyen szilárd lakóhely, szántó és állatok tartására szolgáló karámok, ólak tartoztak össze, alkottak egyetlen gazdasági egységet, rendezett, kerített „telket", azaz magányos települést. Az általunk feltárt két telek gyökerét a falvak, mezővárosok közös földjeiből, vagy a pusztává lett kun szállások területéből kihasított és azon megszilárdult gazdasági egységek (telek, majorság) körében kereshetjük. Az ásatás során felfigyeltünk, s itt is bemutattam néhány olyan jelenséget, pl. a lókoponyák gyakori kihelyezését, vagy a disznóvágás, darabolás sajátos módozatait, amelyek azt sugallják, hogy a két telken kunok kései leszármazottai élhettek. Közös tulajdonból kihasított írtványtelket, magányos települést, majd ebből kinövő falvakat a Dunántúlon a középkor óta ismerünk. E településfajta alföldi fennállására a szegedi szandzsák 1570-es törvénykönyvében is találunk jó adatot: „Mivel némely ... pusztákról, melyeken a régi idő óta szállásnak nevezett majorságot létesítettek, ott szántanakvetnek, rétet kaszálnak, és állataikat télen-nyáron legeltetik, a földesúrnak állatonként egy-egy akcse legelőadót szoktak fizetni...". A településforma fennmaradásának kedvezett, hogy a hódoltság korában Szeged agrár-