Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Dinamizmus és monumentalitás. Morell Mihály művészetéről

nyoztak mellöle (pl.: Rozgonyi Iván, Vigh Tamás, Németh Lajos). De akad itt egy perdöntőbb, érdekesebb életrajzi momentum is. Morellnek ugyanis neve, rangja van a hazai szellemi életben. Csakhogy ez az elismertség mindenekelőtt a filmművészethez kötődik ( 1978 - Érdemes Művész, 1993 Aranykoszorúval díszített Csillagrend, 1995 - Életmű kitüntetés). Itt azért némiképp elcsodálkozik az ember. Ismerünk ugyan néhány képzőművészt, aki szűkebb szakmája mellett jelentősebb költőnek, publicistának vagy műfordítónak bizonyult (pl.: Kondor Béla, Bernáth Aurél, Karátson Gábor). Ám Morell Mihályon kívül nemigen tudok olyan idősebb alkotóról, aki ugyanúgy otthonosan mozogna a filmkészítésben, mint a szépművészetek birodalmában. Ez több, mint érdekesség. Ez kimondottan kultúrtörténeti unikum. Némi túlzással talán azt mondhatnám: Morell egyenesen a vizuális kultúra mindenese. Hogy mi rejtőzik e mozgalmas, sokoldalú pálya hátterében? Sajnos meglehetősen kevés adatom van az alkotó életútjáról, aki 1911-ben Zomborban született. Majd húszéves korában már a Képzőművészeti Főiskola növendéke. Kezdetben festészetet tanul Glatz Oszkár osztályán, de két év múlva átiratkozik a szobrász tagozatra, ahol Kisfaludi Stróbl Zsigmond lesz a mestere. A diploma megszerzése után nem sokkal viszont elvégzi a filmvágói tanfolyamot, amivel úgyszólván megpecsételődik sorsa. Mert 1941-től egészen 1988-ban történt nyugdíjba vonulásáig a filmgyárban dolgozik, s számos emlékezetes jelentős filmprodukció megszületésénél bábáskodik. Elég csak a Gyöngyvirágtól lombhullásig című alkotásra, aztán a Vadvízországra, az Emberek a havasonra, majd a Szinbádra, az Elégiára vagy A tizedes meg a többiekre utalni. Bizonyára ennyiből is kitűnik: Morellnek elévülhetetlen érdemei vannak a hazai filmművészet felvirágoztatásában. Más lapra tartozik, hogy ily módon az alkotó mégiscsak eltávolodott eredeti, tanult szakmájától. Szerencsére 1955-ben hozzájutott egy műteremhez, ami újabb változást hozott életébe. Ismét elővette a mintázófát, a szobrászi anyagokat, s ettől kezdve rendszeres plasztikai alkotómunkát folytatott. Igaz, a filmgyári munka alaposan lekötötte idejét, de szabad óráiban és napjaiban kizárólag csak a szobrászatnak élt. E túlfeszített, kettős életforma mégsem forgácsolta szét az alkotó érdemi energiáit. Még arra is volt ereje, hogy folyton-folyvást kutasson, keressen és kísérletezzen. Látható ugyanis: Morell mindenekelőtt egy modern szellemű, egyéni hangvételű szobrászat kiépítésére törekedett. Amit végül is sikerült elérnie. Már az is mond valamit egy művészi pálya minőségéről, hogy az adott személyiség mennyire tud elszakadni főiskolai mesterének szellemiségétől. Nos, Morell esetében gyökeres, radikális szemléletváltásról kell tudomást vennünk. Mert ami Kisfaludinál tisztes hagyományőrzés, zártság, befejezett-