Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1995/1996 (Szeged, 1997)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Szépen, halkan és szomorúan. Vass Vera festészete

elfogadta. Ennek köszönhető, hogy együtt dolgoztak a szegedi Hősök kapujának freskóján és a székesfehérvári Bazilika falképén, nem is szólva a Pannonhalmán végzett restaurátori munkálatokról. Különben az alkotó a negyvenes évek dereka táján ismét Szegedre költözött, de hamarosan újra visszatért a fővárosba. 1951-től viszont Kőszegen lakott édesanyjával és nővérével együtt. Csak ez már a fokozatos legyengülés, egyszersmind a költői megnyilatkozások elégikus időszaka. 1958. szeptember 25-én pedig Vass Vera eltávozott az élők sorából. De ezek után nézzük, miféle képzőművészeti örökséget hagyott ránk e korán elhunyt festőnő. Nem árt elmondani: korántsem ismerem Vass Vera valamennyi alkotását. Mégis, az emlékkiállítás anyaga szerencsésen egybefogta a pályakezdés és az érettebb művészi periódus alkotásait is. Mindebből pedig világosan kiderült, hogy itt egy okos, célirányos alkotóval van dolgunk. Aki valamennyi műfajban a szenzualisztikus átköltés: a lírai realizmus lehetőségeit keresi. Nézegetem a grafikáit, a rézkarcait. Összefogott figurális jeleneteket látunk mindenütt, habár az alakok megformálása kimondottan érzékeny és realisztikus (Alvó nő, Erkélyen, Bibliai jelenet). Feltűnik azonban, hogy az erkélyes szituáció némiképp a francia impresszionizmus élménykörét idézi. A következő munka viszont valamelyest Rembrandt szellemiségére utal. Közös ellenben mindegyikben, hogy nem ragadnak bele a formatartalmak tárgyszerűségébe, hanem sejtelmes, misztikus fények pislákolnak a felületeken. Mintha a messzi távolból Rembrandt példája irányítaná az alkotót. Majd a pályakezdés olajfestményeit nézegetem. Ahol még csak egy pedáns, eleven figyelmű alkotó nyilatkozik meg előttünk. Aki az egyik oldalon előszeretettel vizsgálja szülei, ismerősei képmását, másfelől pedig az enteriőröket, a virágokat. Mert hát a festői szakmát tisztességesen meg kell tanulni. Ahogy ezt Vass Vera meg is teszi. Édesapjáról például beszédes, karakteres portrét formál. Nem elég a szikár, szigorú figura bemutatása, de mellette sorra-rendre ott látjuk munkaeszközeit is. Egészében azonban az érzékletes, plasztikus előadás jellemzi e műveket (Apám, Manyi piros ruhában, Konyhában, Anyám kenyeret szel, Anyám, Aba-Novák Jutka). Miként az is megfigyelhető, hogy az alkotó jobbára csak olyanféle motívumokhoz nyúl, amelyekhez valami személyes vonzalom köti. A hitelesség, az intimitás elvét tehát ösztönösen is betartja. Bizonyára nem véletlen, hogy a harmincas esztendők legvégén kétszer is kitüntetik a művésznőt (Szinyei Társaság Tavaszi Szalonja), hisz pont erre az időszakra esik festői beérése és magára találása. Igaz, tematikailag nemigen változik: most is a csend, a létszerű nyugalom hangulati alternatíváit kutatja. Csakhogy egyre tömörebb, szerkezetesebb és áttetszőbb lesz előadása. Mármár pasztelles, akvarelles könnyedséggel dolgozik, s valami finoman deren-