Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

IRODALOM- ÉS SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Lengyel András: Egy fejezet a Tiszatáj történetéből (1971-1975)

mértékig szemben áll a kelet-európai orientációval. A magyar irodalom ugyanis több is más is mint ami benne „keleti". Gondolhatnánk persze arra, hogy a teljes magyar irodalomra való utalás csupán legitimációs funkcióval bírt, ez igazolta a szegedi provincializmus kiszorítását. Egy dolog azonban elgondolkodtató. I

lia irodalmi szocializációja s irodalomtörténeti tájékozottságajelentős részben a nyugatos orientáció egyik változatához (Ady, A Holnap, Juhász Gyula) köthető. Nem föltételezhető tehát, hogy ez ne lett volna jelen szerkesztői elképzeléseiben. Amikor tehát, a népi mozgalom hagyományainak megfelelően egy „keleti" orientáció képviseletére vállalkozott, ezt nem a nyugatos orientáció ellenében tette. Törekvésében inkább egy valóságos feszültség kiegyensúlyozása folyt. Műveltsége jellege és karaktere, kvalitástisztelete arra predesztinálta, hogy nyugatosságnak és népinek valamiféle kombinációjára törekedjék. Olyan népi folyóiratot csináljon, amely - egy új, magasrendű helyzettudat kialakítása érdekében - asszimilálni tudja s akarja a nyugatos orientáció jegyében született eredményeket is. Amely tehát valamiképpen meghaladja a régi megosztottságokat. Ez az attitüdbéli sajátosság jelzi, hogy a szerkesztői szándéknak volt egy rejtett, ki nem mondott rétege is - s éppen ez a ki nem mondott, de kimutatható szerkesztői intenció bizonyult a legmesszebbre mutatónak. Ilia tisztában volt azzal is, hogy a kelet-európai orientáció egy földszíni konjunkturális mozgás részévé válhat, s hiteltelenedhet. Kovács István Havon forgó ég című verseskötetéről írott kritikájából tudjuk, már akkor, 1973ban tudta, „a szomszéd országokban élő magyarság sorsa, kulturális produktuma iránti" érdeklődés részben „divatjelenség", s veszélyei lehetnek. Kovácsot, jellemző ez, éppen azért dicsérte, mert verseiben „példás komolyságot", „a népek közötti kapcsolatok történeti tanulságainak számvetését és lehetőségeinek kutatását" érezte. (Tiszatáj, 1973. 12. sz. 90.) Ő maga még e verskötet kapcsán is arra figyelmeztetett, hogy „történelmi felelősségtudattal (és tájékozottsággal!)" kell szólni arról, „mi nékünk a történelem folyamán adatatott a szétszóródásban, és arról a tanulságról, mely kell hogy meghatározza mai magatartásunkat". (Uo. 90.) A cél: „múltunkhoz való kapcsolódásunk tudatosulása". (Uo. 91.) Ez a magatartás pedig maximálisan realista s mélyen morális. A szellemi erők egyesítését és nem megosztását szorgalmazza. Már az 1971 végén írt „72-es" laptervben arról szólt, hogy a „megírásban bármely formai megoldás elfogadható, de a lényegben a valóságközpontú, az itt és most gondolatát őrző és megfogalmazó írásokat kell támogatnunk, megszereznünk, közölnünk. Ha tetszik, egy realista igényű próza, mely nem a külsőségekben realista, hanem a lényegben: a mi valóságunkra irányul és abból vétetik." (5. old.) Ez a nagyon mély s ugyanakkor a konkrét megoldások iránt maximálisan nyitott valóságigény magyarázza, hogy Ilia - minden látszat ellenére - nem a népi irodalom puszta szócsövévé tette a Tiszatájat.