Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

NÉPRAJZ - Juhász Antal: Szeged város építési rendszabályai és a népi építészet

JUHÁSZ ANTAL Szeged város építési rendszabályai és a népi építészet A népi építészetet alakító tényezők között a néprajz az utóbbi időben mindinkább számol a hatóságok rendelkezéseivel, amelyek szabályozni törekedtek a „köznép" építkezését. A szabályozást elsősorban a természeti adottságokkal való ésszerű gazdálkodás és az ismétlődő tűzvészek tették szükségessé. Országos érvényű rendeletek Mária Terézia idején születtek, ezeket követték a vármegyék és a szabad királyi városok renszabályai.

1 Szeged város tanácsa az 1816. évi pusztító tűzvész után határozta el az építkezés szabályozását. Az 1819-ben kinyomtatott „Tűzi Rend Szabásodban meghatározták az utcák és a fundusok kívánatos szélességét, az épületek helyének kijelölésével bizottságot bíztak meg, az építkezésre és a telekre nézve pedig a következőket határozták: „4-szer: Hogy minden Háznak téglából készült kéménnyei légyenek, a régi tutajos fa kémények ellenben mentül előbb el rontassanak... 6- szor: Az Épületeknek pallás gerendái a falba ugy rakattasanak bé, hogy azoknak végei ki nem látszattassanak, s a pallás vastag gömője sárral rakattasson, s tapasztasson. 7- szer: Minden udvarba pörnye vagy hamu gödör ásattasson. 8- szor: Minden ház birtokos a ki lovakat vagy marhákat tart, kuttya is légyen az udvarába, avagy kertyébe, s minden illyen gazda, ha tsak térséges udvara, avagy kertje nincsen, egy holnapi takarmánynál többet házánál ne tartson."

2 Különös figyelmet érdemel a deszkából, illetőleg favázra készült ún. tutajkémények bontásának elrendelése és az a követelmény, hogy minden háznál téglakémények legyenek. Utóbbi a 19. század eleji építési rendszabályok általánosan elterjedt előírása. Ezeknek a rendszabályoknak a betartatása két emberöltő múlva sem sikerült. A „Tűzi rendszabások" több előírása csak az 1879-es árvíz utáni újjáépítés során teljesült, akkor sem maradéktalanul. A tégla felhasználása ugyan nagy mértékben nőtt, de vályogból nem csupán falat, hanem kémény-bolthajtást is raktak az 1880-as években épült városi parasztházakban. A tutajkémény pedig több tápai és tanyai házban megélte a 20. század közepét is. A magisztrátus - a tűzkárokat megelőzendő - tiltotta, hogy a régi nád- és gyékénytetőket kijavítsák és az új házakat náddal födjék. Sokan megszegték e tilalmat. Az 1846 Szent András havának 23-ikán tartott tanácsülésen Müller Ferenc tanácsnok jelentette, hogy Felsővároson „az uj házak nem a már megállapított szabály szerént az utczára fordítva, sőt többnyire nádtető alá építetttnek."

3 A tanács vizsgálatot rendelt el. Tary Pál főkapitány 1847