Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Marosvári Attila: Gróf Klebelsberg Kunóné Botka Sarolta emlékirata

járt. „Mindenkinek rossz pont volt a minisztériumban férjem nevét is kiejteni, a vele kapcsolatos ügyeket elő sem merték hozni. [...] Dicsérték is férjemet, mikor kellett, de fanyarul tették. Az új kormány hívei az új nap felé fordultak." - írta keserűen visszaemlékezésében. Az okányi kitelepítés az életút második stációja: a kisemmizett, meghurcolt és mindenétől megfosztott „kíméletre szoruló 76 éves beteges, félig vak" asszony kálváriája. A reménytelen realitás és az életet megszépítő emlékek föloldhatatlan ellentmondását az a mértéktartó, visszafogott hang is alig-alig képes elleplezni, mely az enűékiratot ezeken az oldalakon is jellemzi. Annak a néhol derűvel is átitatott könnyedségnek, amely minden tragikuma ellenére is a harmincas évek végi följegyzéseket jellemzi, ekkor már nyoma sincs. Ez a hang itt már megkeseredett, kiábrándult, ám mégis méltóságteljes. „Ha bántás ért - írta ekkor -, pár emlékterhes otthoni szobáeskámba húzódtam vissza, ott vígasztalt az ébresztő óra, mely hangosan ketyegte, hogy »minden mindegy - minden mindegy « Akkor eszembe jutott az is, hogy ha a sok jót, mit az élet adott, csendben elfogadtam, a bajt, bánatot is szépen kell tűrni. Hiszen mindig éreztem a jó Isten kegyelmét, hogy nem adott háborgó természetet, s nekem adta a legjobb élettársat, kinek erős ka»ja föntről most is védelmez." A liarmadik stációt a szegedi menedék jelentette. Immáron újból nem személyes körülményei miatt, hiszen a püspöki palota békéje és rég halott férje közelsége a megnyugvást nyújtotta Botka Sarolta számára. Ám a nyolcvanadik életévén is túllépő, de még mindig a régi friss szehemmel bíró asszonyt nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy nem tudott igazságot szolgáltatni Klebelsberg Kunó emlékének. „Sok év telt el, mióta följegyzéseimet befejeztem. Azóta férjem minden tevékenységét, munkáját agyonhallgatták, rriintha nem is lett volna - írta nem csekély rezignációval. Csak itt-ott üti meg fülemet bírálat, lekicsinylés, elvetés, gyanúsítás." S amiről más már régen lemondott volna őt még mindig hajtotta: bebizonyítani, hogy Klebelsberg más volt, miként azt utólag beállítják. Cáfolja tehát a napi sajtóban olvasott méltatlan vádakat, így Parragi György egyik Magyar Nemzet-beli vezércikkét, szemére veti Szabó Pálnak az 1958-as kötetében leírt egyoldalú értékelést és bizonyítékokat sorakoztat föl - ahogyan teheti: idézetekből - igaza védelmében. „Boldog volnék jegyezte meg emlékirata legvégén -, ha becsületes tiszta nevének hangzásából eredő előítélet ködét - mely most munkássága elé húzódik - az ő [...] gondolatforgácsai - ha szaggatottak is - némileg eloszlatnák." Ez a bizonyítani akaró elszántság, amely a jövendőnek szánt visszaemlékezés utolsó lapjai összes mondatából kiviláglik, minden bizonnyal a legfontosabb, s talán az egyedüli kapcsot jelentette a külvilág és az életről megválni készülő Botka Sarolta között. S noha tudja, hogy „A történelem feladata lesz kideríteni az igazságot", mégis emlékiratai oldalain a realitásokkal is dacolva mindent elkövet annak érdekében, hogy igazolja: az értékek kortalanok, s ha Klebelsberg Kunó egy másik kor embere is volt, azok az alkotások, melyek az ő munkájának eredményeként születtek meg, nevétől