Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1991 (Szeged, 1992)

NÉPRAJZ - Fehér Gábor: Motivációk és célok Mórahalom iparűzőinek körében

ingyen nem dogozik senki. " - mondja. Ez utóbbi, mint látjuk, már 45 utáni példa, és kár lenne azt hinni, hogy az elmúlt 40 évben egyedi. Tóth István asztalos (1931) azon kevesek közé tartozik a falu iparosai között, aki az iparhoz való vonzódást a családból örökölhette volna, sőt saját szakmáját akár belenevelődés útján is kitanulhatta volna. Felmenői két generáción keresztül iparosok, apja éppen asztalos, annak testvérei közül is nemegy valamilyen mesterségben foglalatoskodott. Ennek ellenére a fiú hadigazdaságban helyezkedik el, még a vidéket is itthagyja, elmegy Dunántúlra. Apja halála után áll be a műhelybe. "Az döntött -mondja -, hogy nem vót más munkalehetőség, örűtünk, ha valaha egy pár fillért kerestünk, és itt a műhely adva vót, s így lettünk asztalosok. Hát ugyë, ezé nem lettek mán a mi családjaink... ". Polyák Mátyásné sz. Kalmár Etelka (1927), aki nő létére korán elhunyt férje asztalosmesterségét vitte tovább, s mellé mázoló szakképzettséget szerzett, azt mondja, nem akarta folytatni az ipart, de két árván maradt lányával, beteg édesanyjával rákényszerült erre, és más lehetősége nem is volt. Balogh Miklós kádár specialista (1904) ötvenedik életévén túl, kuláknak minősítve, kitelepítéssel a háta mögött volt kénytelen egy még mindig illegális munkába fogni. A második világháború után, a község önellátásában alapvető magánkisiparhoz alapvetően két út vezetett: a bár a lakosság elismerésétől övezett, de a hatóságok által üldözött, feljelentésekkel terhes specialista munkán,a "kontárkodáson" át, amilyen a már említett Bodor Györggyé, vagy Balogh Miklósné sz. Hajbei Julianna varrónőé (1924) volt, vagy a szakma megszerzése után, állami vállalaton (szövetkezeten) keresztül. Azok, akik ez utóbbi útra léptek, egyöntetűen vallják, hogy korábbi munkahelyükkel voltak elégedetlenek, részben anyagi, részben egyéb tekintetben. A fizetésekkel és a bérfejlesztésekkel kapcsolatos méltánytalanságokat nevezi meg döntő érvként Márki István hidegburkoló (1938), akinek még az általa, a munkahelyének kölcsönzött betonkeverőjéről is lelopták a motort, és Horváth István terherfuvarozó (1951), aki eredetileg cukrásznak tanult, de már vállalatnál 11 évet töltött volánnál, amikor úgy látta: elég. Hiba lenne lépésüket a könnyű pénzszerzési lehetőségek által motiváltnak tekinteni. Márki Istvánt idézem: "En azé sosë szótam, hogyha a munkát mögkövetölik, (...) de akkó fizessék is mög. Dehát itten, úgy alakút, hogyhát inkább enézték, hogyhát ha dógoznak úgy is jó, ha nem dógoznak úgy is jó... " "Cserébe" majd 10 év alatt 50 fillért emeltek az órabérén, 1969-től kezdődően. Részben minőségi, részben munkaerkölcsi kifogásokat sorolt fel Bodó Zoltán kőműves (1955): "Egyszerűen nem tudtam megmaradni munkahelyen" - mondja, mert nem tudott azonosulni munkatársai életcéljaival. Jójárt Ferenc, autószerelőből "átirányított" gép-