Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1991 (Szeged, 1992)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Metamorfózisok. Vinkler László rajzművészetéről

tapasztalatokkal végződött. A zsűri például csupán realistább műveit árazta: a moderneket már nem. Aztán egyetlen munkát sem vásároltak tőle, sőt a sajtóvisszhangok sem voltak túlzottan kedvezőek. "így teljesnek éreztem a kiközösítést" - vallotta a művész erről az eseményről. "Ez lett az én pokolra szállásom ... keserű belső száműzetésem ... Ezzel váltam ... végérvényesen "felnőtté"." (Tiszatáj, 1968. 6. sz., 530.1.. S furcsa, paradox módon ezen az úton jutott el legjobb, legigazibb művészi önmagához is - tehetném hozzá azonnal. De még ne szakadjunk el az alkotó tanulságos vallomásától! Hiszen e "pokolra szállást" kimondottan "menekülésnek" tekintette, "...amely ... a virtuális nemlétezés jogán ítéletet hirdet az elhagyott lét felett", egyúttal kíméletlenül szembenéz "az anyagi lét" drasztikus valóságával. Az eszközöket tekintve pedig: "Tust, zománcot kezeltem automatikus módszerekkel, s ebben a kavargó, csak Öntörvényei szerint működő lávafolyamatban láttam megfelelőjét azoknak az élettartamaknak, amelyek az idő tájt eltöltöttek. Ebből az időből valók azok a rajzok, amelyeket "metamorphozi soknak" szoktam nevezni (Tiszatáj, 1968. 6.sz. 530. 1.) Szó se róla: az efféle tragikus metamorphozi sok korántsem ritkák a magyar művészetben. Gondoljunk csak Mednyánszky László pályájára, amelyben a véglegesen magára maradottság élménye lett a vízválasztó. Ettől kezdve távolodott el a táj festészettől, s helyette felvállalta a csavargók világának démoni erejű kifejezését. Amivel önmaga létének legrejtetebb dimenzióit is megvallotta. Vinkler László grafikai lapjain is jelen van egy ilyenféle belső kitárulkozás. Ami azért különös, mivel egy rejtőzködő művésszel állunk szemben. Igaz, a minduntalan felbukkanó önarcképek, önvizsgálatok látszólag ellentmondanak ennek, a művek többsége viszont aligha. Elvégre Vinkler munkásságának szinte kardinális vonása a jelképekben, példázatokban való gondolkodás. Talán a hazai művészetben nincs még egy alkotó, akinek szemléletében az ókori klasszikus kultúra, a görög mitológia tanulsága nagyobb teret kapott volna, mint épp az övében. Ehhez pedig célszerű megjegyezni: Kerényi Károly mélyenszántó klasszikum felfogása nem csupán Németh László világlátását termékenyítette meg (lásd: Magyarság és Európa esszéjét, 1935.), hanem e szegedi festő barátjának is életre szóló példát és szellemi bázist adott. Már csak azzal is, hogy közvetlen, személyes módon fogalmazta meg Görög mitológiáját. De térjünk vissza az előbbiekben jelzett művészi fordulathoz! Amelynek ugyanúgy megvoltak a közbülső, átmeneti periódusai, mint a legtöbb élettevékenységnek.