Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1991 (Szeged, 1992)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Metamorfózisok. Vinkler László rajzművészetéről

azt látta, hogy Vinkler megfoghatatlan. Nincs határozott karaktere, arcéle: csupán arcai vannak. Akárcsak a zseniális Piccassonak. És tényleg: Vinkler Lászlónak Michalengelo mellett főként e kivételes művész volt a legfőbb példaképe. Aki meggyőzően bizonyította, hogy korunknak korántsem hiteles, adekvát kifejezője a homogenizált gondolkodás. De különben is: a művészet világában is az eredmények a perdöntőek, nem pedig a módszerek. Ennek ellenére Vinkler korszerű, kisugárzó egyéniségében nem nehéz felismernünk a dél-alföldi művészet Piccasso-szerű jelenségét. Ahogy Martyn Ferenc is hasonló szerepet játszott a baranyai régióban. A szegedi alkotó munkásságának különösségéhez azonban Daumier pályájának felidézésével juthatunk közelebb. Eléggé köztudott: e kitűnő francia alkotó mindenekelőtt a festészet elkötelezett és felszentelt papjának érezte magát. Csakhogy igazi remekműveit a keserű élű karikatúrák sorában tudta létrehozni. Úgy hiszem: Vinkler László művészetében is egy ilyenféle paradoxonnal kell szembenéznünk. Igaz ugyan, hogy érdekes, jó festő volt, ám életművének legrangosabb darabjait a grafika műfajában teremtette meg. Ám e sokrétű művészetben miféle helyet kapott a grafika? S melyik volt az az időbeli határ, ahonnét nagykorúságot, önállóságot biztosított ennek a műfajnak? Mert mi sem természetesebb, minthogy a festők életéhez ugyanolyan szervesen hozzátartoznak a rajzi előkészítések, a különféle vázlatok, mint a zenészekhez az oldottabb skálázások. És az sem újdonság: a festészeten belül főként az emberábrázolás, a portré árulkodik legbeszédesebben alkotóik rajzi felkészültségéről, egyben intellektuális, pszichikus fogékonyságukról is. így közel sem érdektelen tény, hogy Vinkler pályáját végigkísérték a bravúrosabbnál bravúrosabb portrék, jellemábrázolások (pl.: Kerényi Károly, Szent-Györgyi Albert acképei). Egyszersmind e kiváló képességével komoly szakmai díjakat, elismeréseket szerzett (pl.: 1933 Balló-pályázat, első díj; 1937 Jelinek-díj). Persze mindez csak közvetett bizonyíték az alkotó rajzi adottságaira. Már csak azért is, mert e művészetben az ötvenes évek végéig a rajzolás pusztán a festészet szolgálóleánya volt. Innentől viszont Vinkler a grafikai kifejezésnek egyre inkább autonom jelleget adott. De miért? Miféle események és motívumok hatására? Tudnunk kell: ebben az időben az alkotót súlyos emberi, művészi megpróbáltatások érték. Lényegében az történt, hogy egy sokarcú, de alapvetően mégis modern szellemiségű művész szembekerült a korszak dogmatista kultúrpolitikájával. Konkrétan pedig arról volt szó, hogy Vinkler 1959-es budapesti életmű kiállítása - amelyet az Ernst Múzeumban rendeztek meg - elkeserítő