Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1985.

SZEGEDI PORTRÉK - László Gyula: Vinkler László rajzairól

László Gyula: TINKLER LÁSZL

Ó RAJZAIRÓL Vinkler Lászlóhoz baráti és pályatárs! szálak fűztek. A Képzőművészeti Főiskolán egy évvel járt alattam s barátságunk ott szövődött. Kivételes rajzi és festői tudása már ott nagy megbecsülést vivott ki. Nemes egyéni

ségének emléke arra köteles, hogy elfogultságomat leküzdve, a lehetőség szerint tárgyilagosan emlékezzem róla, főként időtálló rajzművészetéről. Nem ismerem egész életművét s igy - őt idézvén - elsősorban emlékeimre támaszkodom. Imre rövid vázlata annak, amiről hoszszan-hosszan illenék beszélni. Rövid emlékezésem nem jelentőségét csökkenti, csak számol a rendelkezésre álló idővel. Vinkler László művészetének örök témája az ember. Műveinek nagyrésze embert ábrázol, de ez nem volt kizárólagos nála. Emlékszem szobája falán egy nagyméretű tusrajzára, amelyen a kiömlő tus folyatásával egy kusza erdőképzetet idézett meg élménytadóan. Kutató szelleme nem maradt meg a látvány átköitésénél, hanem elképesztő beleérzéssel végigpróbálta mindazt, amivel európai kollégái kísérleteztek. Az előbb idézett nagy tusfestménye például a tachizmus jegyében született. Máskor csodálkozva látta, hogy a vizzel megtöltött üveghengerek hogy göngyölitik térgöbévé a mögöttük lévő látványt. Emlékszem Tizian csodálatos Vénuszáról festett ilyen térviziós változatokat. De megkísérelte a durva valóság és a piktúra egyeztetését azzal is, a festményre lécet szegezett, függönyt függesztett. Lelke valósággal a vadász szenvedélyével vetette rá magát minden nyomra, amely a valóságon túl vezette. Mindezen kísérletek váltóáramán túl Vinkler László művészete emberközpontú volt. Ez igaz, de milyen ember állt élményként előtte? Ne beszéljünk most portréiról, amelyekben reneszánsz szépséggel alkalmazkodott a modell formai és szel-