Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Állattartás

után a gazdasszony ellenőrizte a tojásokat, lámpafénynél átvilágította, ha tiszta volt, akkor nem volt benne liba, kivette a fészekből. A negyedik héten már nagyon oda kellett figyelni, a tojások nagyon melegek voltak, a lúd pedig kétóránként felkelt szellőzni, enni, inni. A tojásokat ekkor minden nap langyos vízzel törölgették. A kislibák a negyedik hét után keltek ki, március végén, ápriks elején. Néhol az anyjukkal maradtak, máshol egyhetes korukig a konyhában, meleg helyen tartották őket, kukoricadarát és vizet kaptak. Egy hét után mentek ki legelni a ludakkal, de darát akkor is kaptak, előbb napjában háromszor, majd kétszer. Nagyobb gazdák kbáikhoz 10 év körük lányt fogadtak kbapásztornak, aki a gyepen és a tarlón legeltette őket, vigyázott, hogy kárt ne tegyenek. Legeltetésre a reggek, kora délelőtti és késő délutáni órák voltak alkalmasak, a nagy melegben behajtották őket hűsölni. Először 9 hetes korukban tépték a kbákat, majd ezt követően hat hetenként. Ősszel a magkbák kivételével elkezdték tömni őket, de nem egyszerre. Egyszerre 20-30 darabot fogtak be, melyeket napjában kétszer tömtek kukoricával. A többi liba vagy legelt még, vagy kukoricát, ritkábban búzát, árpát kapott. A tömésnél arra kellett vigyázni, nehogy a kba gigájába menjen a kukoricaszem. Ha mégis oda került egy szem, akkor a hátára fektették és ujjukkal jó erősen felnyomkodták, s a magot a jószág kiköpte. A hízott kbákat Félegyházára vitték eladni, de a család nagyságától függően néhány darabot maguknak is levágtak, általában Mindszentekre és karácsonyra ott, ahol disznót nem vágtak. A kbáknak külön épületük volt az udvarban, a hosszú kbaól. A kbák hívószava: biri, biri, papatyi, papatyi, és a ja, ja, ja kiáltással zavarták el őket. A kacsákat sokan kedvelték, mert könnyű volt a nevelésük, de kevésbé piacra, inkább saját szükségletre tenyésztették. A 20. század első évtizedeiben az ún. magyar kacsát nevelték, az utóbbi évtizedekben a némakacsát szeretik jobban, de már az 1940-es évek első felében a Gazdasági Egyesület forgalmazásában pekingi kacsát is neveltek. Aki sokat keltetett, az egy részét 2-3 napos korában eladta, a többit hizlalta. A hizlalásra szánt kacsákat tömték, ivóvizükbe pedig sárgaföldet tettek, hogy szép sárga májuk legyen. A kacsa kedvek a vizet, evés közben is folyton virityköi. A tojó kacsa a földön szeret fészket csinálni magának. Amikor kezdi szórni a tollát az alom körül, akkor már el akar ülni. A maga választotta helyre ül, de ha kevés az alj, akkor a gazdasszony visz oda szénát vagy falevelet. Amikor a kacsa eljön a fészkétől enni, inni, akkor betakarja ezekkel a tojásokat. Ha jó ülő a kacsa, akkor 20 tojásból 18 is kikel. Öt hétig ül rajta. Közben a gazdasszony néha megnézi a tojásokat, hogy jól állnak-e, megkavarja őket. A kikelt kiskacsákat összeszedik és ládában, dobozban meleg helyen tartják. Amikor nagyobbak, az udvaron kerítenek el nekik egy olyan részt, ahol árnyékban is lehetnek, de napon is. Éjszaka még benn alszanak. Csak akkor hagyják kinn őket az ólban, ha jön a tokuk. Vízzel kevert kukoricával etetik őket. Amikor már nagyobbak, kukoricát, búzát kapnak és legelnek. Szeretik, ha víz van a közelben, már a 4-5 napos kiskacsákat is vízre lehet tenni. A kacsák hívószava: tas, tas, tas, kacs, kacs, kacs vagy kacsó, kacsó. Pulykát kevesebb gazdaságban tartottak, mint kbát vagy kacsát, inkább csak tanyán. Több törődést igényelt. Hathetes korukig tejben főtt darával és túróval etették, néha