Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)
Szőlőművelés, zöldség-, gyümölcstermesztés
ges asztali használatra legalkalmasabbak, láthatni azonban nemesebb szagos fajokat is." 60 Az 1920-as évektől kezdtek újabb csemegeszőlő fajtákat telepíteni, ekkor jelent meg a Csabagyöngye, az Erzsébet királyné, a Matthiász János. Az újabb fajták között több a csemegeszőlő, ezek másféle művelést igényelnek, mint a régiek, de bővebben teremnek. Új telepítésekhez, nagyobb mennyiségű szőlő ültetéséhez a szőlővesszőt gombáztatták. Ősszel, takarás előtt levágták az ültetni való vesszőt, tékre homokba tették. Árkot ástak neki, homokkal kibélelték, abba tették a vesszőt, majd beföldelték. Ápriksban bontották ki, a szem alatt egy centiméterre elvágták a vastagabb végét, a fölsőt hosszabbra hagyták. Az egész kb. 50-60 cm volt. Ebből készítettek elő annyit, amennyit ültetni akartak, vastagabb végénél összefogták egyformára, és 50 vagy 100 szálával összekötötték mindkét végén. Ennek egy újabb, homokkal bélelt üreget készítettek, a vesszőcsomókat beleálktották és földdel fedték. Ezt ápriks elején végezték, ez volt a tulajdonképpeni gombáztatás, mert a vesszők vastagabb végén egy gombás réteghez hasonló felület jelent meg, melyet az apró gyökérkezdemények alkottak. Közben rendszeresen figyelték, hogyan fejlődik. Az időjárástól függően május közepére általában elültették. A vesszőket 5060 cm távolságra helyezték el egymástól, a sorokat 70-80 cm-re, ez függött a szőlő fajtájától és attól, hogy a gazda hogyan szerette. A sorok végére karókat vertek le, közé madzagot húztak ki, melyre a tőtávolságnak megfelelően csomókat kötöttek. Az ültetés eszközei a kb. 1 m hosszú vas- és fafúró. Két ember végezte az ültetést, egyik a vasfúróval a madzag csomóinál lyukakat fúrt a homokba, a másik pedig beleszúrta a vesszőket. Utána vízzel bemosták a homokot a vesszők köré. Mikor a víz megszikkadt körülötte, akkor a fafúrót, az ún. szprítójúrót leszúrták a szőlő közelébe és maguk felé húzva, a homokot a szőlőhöz szorították. Ezt mindig azonos oldalon végezték, hogy egyenes legyen a sor. Végül kapával egy kupacot húztak a vesszőre, letakarták homokkal, hogy a nap meg ne égesse a gyönge hajtást. Nyáron, amikor nem volt túl nagy a hőség, kibontották a földet, hogy erősödjön a vessző. Ha csak néhány kiöregedett vagy elpusztult tőkét kekett pótolni, akkor másféle eljárást alkalmaztak, a döntést, vagy a bújtatást. A régebbi eljárás a döntés, melyet metszés után ősztől tavaszig végezhettek. Azt a tőkét, amelyről dönteni akartak, nem vágtak vissza, vesszőt neveltek rajta. Az öreg tőke gyökerei közül 40-50 cm mélyen — óvatosan, hogy a gyökereket meg ne sértsék — kiszedték a homokot. A tőkesor mekől is árokszerűen kihányták a homokot. Az árok fenekére lefektették az öreg tőkét, az egyik vesszőt visszahúzták az öreg tőke helyére, ott nőtt ki a másik az árokban. Egy ideig a tőke táplálta a vesszőket, majd azok is új gyökereket hoztak. Egy öreg tőkéből két-három új tőke született. Ezzel az eljárással egész sort fel lehetett újítani, s az ültetéssel szemben az az előnye, hogy már az első esztendőben terem, noha ekkor még nem sokat, legtöbbet majd a 4-5. évben. A döntést, új ültetést tavasszal kibontották, a sátorgyükér nevű felső gyökereket metszőokóval levágták, hogy az alsógyökér növekedjen. Tavasszal visszavágták az új telepítésű szőlőket, melyek a következő évtől már több vesszőt hoztak. A későbbiekben ezeket is úgy gondozták, mint az öreg tőkéket, kivételt csak a permetezés jelentett, mert 60 Sebestyén István 1982. 251.
