Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)
Gabonatermesztés
da vias^érésben vágta a búzát, míg az árpát teljes érésben a zabot teljes érés kezdetén, mert különben elröpített, azaz kiverte a szél a magot a kalászból. . Az aratás eszköze a kasza, sarlót csak a rávágott gabona felszedésére használták. A vaskereskedésben beszerezhető kaszák a szentgotthárdi kaszagyár termékei voltak. Fontosságára való tekintettel nag)' gonddal választották ki vásárláskor a megfelelő darabot. „A kasza kipróbálása úgy történik, hogy az ember a pengéjit egy vashoz veri és hallgatja, hogyan peng. Előbb a makkját fogja, úgy veri oda, azután a hegyit fogja. A hangjáról meg lehet állapítani, hogy puha, vagy kemény a pengéje. A puha penge hamar kopik, de könnyű kalapálni. A kemény pengét nehéz kalapálni, de ez sokáig tartja az élét." 18 A kasza pengéjének hosszát marokkal — összecsukott ököllel, a hüvelykujjat kívül hagyva - mérték. A penge hossza 9-től 11 marokig terjedt. A kaszás ízlése szerint választott hosszabbat vagy rövidebbet. Az elhasznált pengéből szőlőmetszőt, szőlőkarasolót készítettek. A múlt században még sok parasztember maga faragta meg a kaszanyelet, századunkban azonban már ez bognármunka volt, amit piacon vagy vásárban vettek. Csongrádon kétkaccsos kaszanyelet használtak, melyek közül munka közben a nagykaccsot fogták. A kaszanyél diófából, kőrisfából vagy akácfából készült, a kaccshoz felhasználtak természetes ívelésű fát vagy pedig esztergálták. A kasza penge és a nyél szögét ékkel szabályozták, ez a szög függött a kaszáló magasságától. Aratáskor a kaszára takarót tettek, amit fűkaszáláskor csak akkor használtak, ha magas volt a fű. A takaró egy hajk'tott vessző — meggyfából, eperfából, gledícsiáhól vagy koronafából — amit a nagykaccs elé a nyélhez kötöttek, másik végét a kasza nyakához kötött madzaghoz erősítették. A gabona magassága határozta meg, hogy a kaszás alacsonyabbra vagy magasabbra állítja. Legkisebb a lucerna kaszálásánál, legmagasabb a rozs kaszálásánál volt. Aratáskor naponta egyszer, általában ebéd után kalapálták ki a kaszát. Kevés kaszás tudott jól kalapálni, mert vigyázni kellett, nehogy fodros legyen a penge. Kalapáláskor az üllőt lába közé vette, a penge nyél felőli végét a nagylábujjára fektette, bal kézzel a penge hegyét fogta, jobb kézzel pedig kalapált. A pengét legtöbbször levették a nyélről, de nem mindenki. Nyéllel kalapálva, a nyelet a vállukhoz támasztották, vagy fűből kupacot készítettek, arra fektették. Munka közben a kaszát többször is megfenték habkőből készült kaszakővel, melyet ökörszarvból vagy fából faragott tokmányhan tartottak. Az 1910-es években megjelent bádogtokmányt nem szerették, mert derekukra kötve erősen zörgött. A kevés földű kisparasztok az aratást maguk végezték, családjuk segítségével, esedeg néhány ember fogadtak. Az apa kaszált, a feleség markot szedett, a gyerekek balhéba hordták a kévéket, majd keresetet raktak belőle. A 25-30 holddal és annál több földdel rendelkező gazdák részesaratókat fogadtak. Adagban a learatott gabona 10 %-át vitték el a részesek, de szűkösebb időkben kevesebbet adott a gazda, kisebb részt lehetett kialkudni. A részesmunkát meghatározott időre el kellett végezni, ha nem lett kész, akkor a gazda napszámost fogadott, és levonta a részből 18 Szabó Mátyás: Gazdálkodás, főként szénamunka. Kézirat. 1952. NMEA. 3043. 7-8.
