Múzeumi Füzetek Csongrád 2. (Csongrád, 1999.)

HORVÁTH László András – H. SIMON Katalin: Csongrád város története (A kezdetektől a vaskor végéig)

tesz lehetővé. E hiány okát abban kereshetjük, hogy a késői neolitikum idejére az addig számos, szétszórt település lakói nagy, minden bizonnyal megerősített, így védelmet nyújtó központokban koncentrálódtak (MAKKAY 1982,104 skk.). Ezek a város méretűvé duzzadt telltelepek kb. 20 km-enként követték egymást, és a hozzájuk csatlakozó kis majorságok sem álltak 5 km-nél messzebb a központtól. így a telepek között jelentős méretű „üres" területeknek kellett maradni (MAKKAY 1982, 135). A Csongrádhoz legközelebb eső ilyen telltelep Szegvár-Tüzkövesen állt, ámde ennek vonzáskörzetéből a tárgyalt terület már csak földrajzi helyzeténél fogva is kiesett. RÉZKOR Pásztornépek az Alföldön Az ember által használt első fém adja a nevét az emberiség története következő periódusának. Maga a fogalom 1861-ben fogalmazódott meg először (KUBINYi 1861). Létjogosultságát azonban ősrégészeink minden erőfeszítése ellenére sem ismeri el a teljes nemzetközi szakmai közvélemény. A rézkor létjogosultsága és leírása körüli viták a mai napig nem ültek el. Az ma már világosan látszik, hogy nem pusztán az új fém megjelenése okozza az új korszak kialakulását, hiszen kalapált termésréztárgyakkal a középső neolitikum eleje óta találkozunk a Kárpát-medencében. A rézkor-fogalomnak mint önálló őskori periódust jelölő terminus technicusnak a használatát inkább a késő neolitikum után kialakuló új gazdasági-társadalmi struktúra teszi jogossá. Rézkorról tehát akkortól kezdve beszélhetünk, amikor az új fém alapvetően megváltoztatta a gazdasági-technikai, a szociális és belső hatalmi viszonyokat. Bármilyen magas fokot ért is el a technika és a kézművesipar a tiszai kultúra idején, bármilyen magas szinten szerveződött is társadalma, ez az időszak egy hosszú fejlődési szakasz végét jelentette. Rövid virágzás után a tiszai kultúra rendszerét saját belső ellentmondásai, a környező, nálánál alacsonyabb szintű kultúrák hatásai és talán bizonyos klimatikus változások bomlasztották fel. A következő korszakba való átmenet mindazonáltal békésnek tűnik; a tiszai kultúra városnyi falvaiban a nagy pusztulási rétegek az utolsó szakaszt megelőző horizontban találhatók. A télieken minden jel szerint ekkor még békésen folyik tovább az élet, de az utolsó periódus rétegében már egy, a korábbitól eltérő jellegű anyagi kultúra körvonalai bontakoznak ki. Majd, ma még nem teljesen tisztázott okok következtében, a lakosság elhagyja a néhol városnyivá duzzadt lakóhalmokat és kis, egyrétegű falvakat hoz létre, nemritkán korábbi lakóhelye közelében. Az újonnan kialakuló tiszapolgári kultúra gazdálkodásának alapja az állattenyésztés, amelyen belül most már a szarvasmarha kapja a főszerepet; a neolitikumban oly fontos juh-kecske visszaszorul. Lényeges új jellemző a falutól ettől kezdve végérvényesen elkülönülő, nagy sírszámú, szigorú rítusú temetők megjelenése. A halottakat bőven ellátták étellel, itallal, ahogy arra a sírokban talált számos edénymelléklet is utal, de velük temették használati eszközeik egy részét: pattintott kökéseiket, ékszereiket, amulettként szolgáló sertés- és vaddisznó-állkapcsokat is. A leggazdagabb sírokban az ebben az időben feltűnő tömör, öntött technikával készült rézcsákányok is