Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Török József: Előírt és megélt vallásosság a 26. század magyar katolikus egyházában
TÖRÖK JÓZSEF Előírt és megélt vallásosság a 16. század magyar katolikus egyházában Az elmúlt évtizedek történészei a múlt tényeinek megragadásánál, eseményeinek értelmezésénél, személyiségeinek megismerésénél, cselekedeteik indítékainak feltárásánál igyekeztek különbséget tenni a tanítóhivatal által előírt és az egyháziak meg világiak által ténylegesen megélt, gyakorolt vallásosság között.1 Ez az utólag alkotott kategória, vagy ha jobban tetszik, segédeszköz segítheti a jobb megértést, ha a kutatás nem abszolutizálja egyetlen, csalhatatlan módszerként, hanem kritikus távolságtartással kezeli. Ez az elméleti alapvetés szükséges a XVI. század eleji vallásosság vizsgálatánál, amelynek forrása a veszprémi egyházmegye 1515. évi zsinati határozatainak nyomtatásban megjelent gyűjteménye.2 A hívek papjuk, papjaik vezetésével együtt járták az ünnepek alkotta egyházi év útját, ádventben mindig újrakezdve Jézus Krisztus földi életét születésén, szenvedésén, kereszthalálán, föltámadásán át mennybemeneteléig s a Szentlélek kiáradásáig, aztán vasárnapról vasárnapra, hogy a Szent András ünnepét követő első szombat vigíliájával újrakezdjék ezt a szentséges, ünnepektől tagolt, az örökkévalóság felé tartó vonulást. Ezzel párhuzamosan járták a maguk életének útját, melyet a szentségek (sacramentum) rítusai tagoltak a születéstől a házasságkötésen át a halálig, hogy a földi lét utolsó küzdelmét a hívő lélek ne egyedül, hanem az utolsó kenettől megerősítetten vívja meg. A meghalás a középkor végén még nem elrejtendő, félelmetes esemény volt, hanem a közvetlen környezet, család és a nagyobb, egyházi közösség (képviselője a pap) utolsó, szolidáris tette, kiállása a távozó lélek mellett. Utána következhetett a halotti szolgálat, a végtisztesség megadása, legelsőnek is a holttest szentegyházba vitelével a jelenlétében (presente cadavere) mondott-énekeit szentmise. Az ittmaradottak gyászát enyhíthette az a tudat, hogy kötelességüket teljesítették, és a haldoklót elkísérték „a minden élők útjáig", ameddig az ember elmehet.3 Az 1515-ös veszprémi zsinat határozatait Beriszló Péter4 veszprémi püspöknek (1511-1520) és a vele rokonságban álló Statikus János5 akkor örsi prépostnak (később váradi püspök) köszönhették a kortársak és köszönheti az utókor. Ennek szövege az esztergomi zsinati határozatokra megy vissza, és az 1517-es esztendő során került kinyomtatásra Bécsben. A szinodális könyv az egész papság, főként a plébánosok és a „püspök szemei”, a fő- és alesperesek részére készült. A püspök papjainak életvitelével szemben támasztott követelményeit követően a papság és a hívek tudnivalói következnek a hét szentség alkotta keretben, tagolásban. A második rész kánonjogi ihletésű, talán a temetéssel kapcsolatban írottak érintik leginkább a megélt, gyakorolt hitet. A papság életének szabályokkal történő körülírása nem feltétlenül meglévő visszaélések sokaságára utal, hanem az egyházi törvénykezés óvatosságára, amely minden előfordulható helyzetet, esetet előre látni akar, hogy a gyógymód azonnal kéznél legyen. 1 E módszer alkalmazására kiváló példa CHOLVY-HILAIRE 19854 2 S0LYM0S11997 3 ARTNER1923 4 MKL 1993, 772-773 5 MKL 2007, 326-327 83
