Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Néprajz–Etnológia - Vincze Klára: „A két Klára”. Huszár Béláné Papp Klára 1951-es és Vincze Klára 1987–89-es emlékkönyveinek összehasonló tartalmi-stilisztikai elemzése
VINCZE KLÁRA „A két Klára" Huszár Béláné Papp Klára 1951-es, és Vincze Klára 1987-89-es emlékkönyveinek összehasonló tartalmi-stilisztikai elemzése A „nemes szív” mindkét női felmenőmnek és édesanyámnak is érezhető tulajdonsága volt, a 20. században érthető társadalmi elvárás, legyen ilyen egy jó feleség, egy családanya. Az élet tövises útjának megjelenítése mint figyelmeztetés gyakran feltűnik a 20. századi női emlékkönyvekben. Itt térnék ki a kérdésre, hogy csak a lányoknak volt emlékkönyvük, vagy a fiúknak is? Nos, a 19-20. századi emlékkönyv főként női műfaj. A fiúk nem mint emlékkönyv- tulajdonosok voltak jelen a múlt században, hanem mint bejegyzők: diáktársak, barátok, rokonok, szomszédok vagy szerelmesek. Jó alkalom volt az érzelmek megvallására a szeretett lány emlékkönyvébe írni. A tizenéves lányok életében nemcsak a kezdődő szerelem érzése volt fontos, hanem a barátnőkhöz való ragaszkodás, a baráti szeretet bármilyen megnyilvánulási formája. Ebben a korban már életre szóló barátságok is születtek. A kiskamasz, a kamasz, majd az ifjú keresi önmagát, és jól emlékszem, ebben az időben sokkal jobban hallgattam az akkori barátnőimre, mint a szüléimre. Ha egy barátnő nem írta oda az emlékkönyvbe bejegyzett versike alá, hogy „barátnőd", vagy „maradok hű barátnőd”, esetleg „ osztálytársad és egyben barátnőd"( utólagosan módosított bejegyzés ], halálos sértődés lett a vége. A lányok mindig is szívesebben gyűjtötték az emlékeket: először, alsó tagozatos korukban szalvétát, kártyanaptárat, képeslapot, esetleg bélyeget, faleveleket préseltek, később, úgy 11-12 éves korban már minden lánynak volt emlékkönyve. 1986-tól voltam felső tagozatos az általános iskolában-először, alsó tagozatban a szelevényi általános iskolába jártam, mivel ott laktunk egészen 1984-ig. Negyedikben Csongrádon folytattam tanulmányaimat a gr. Széchenyi István Általános Iskolában, a szívem azonban visszahúzott Szelevényre. A kis falu lakóinak közvetlensége, jó humora, a sok barát, a mai napig szívesen emlékszem erre az időszakra, a boldog és gondtalan gyermekkoromra. Szelevényen mindenkinek volt csúfheve, mely sokszor apáról-fiúra öröklődött, vagyis ragadványnév. Készülök egy néprajzi gyűjtőútra ebben a Szolnok megyei kis faluban, pont a ragadványneveket tervezem összegyűjteni, amíg még lehet. Szelevényi iskolai éveim alatt sajnos nem volt emlékkönyvem, de Csongrádon már kettő is volt. A régebbi a sárga-fekete színű emlékkönyvem, 1986-tól írattam bele diáktársakkal, barátokkal verseket. Ezen könyvecskéről eszembe fog jutni apukám is, ugyanis ő kötötte az 1960-as években a csongrádi gimnázium egyik nyomdagépén, oda járt iskolába. A kicsivel újabb emlékkönyvem a piros színű, vésett aranyozott mintával, szintén műbőr kötésű, mint az előző. Emlékkönyveimbe kizárólag akkori osztálytársaim jegyeztek be verseket, illetve testvérem és a szomszédban lakó akkori játszótársaim. Újdonság a nagymamám emlékkönyvéhez képest a társas lap, melybe a néven kívül dátum is került, a tanári és a baráti lap. Tanáraim közül kettő írt az emlékkönyvekbe, míg a baráti lapra az is fontosnak tartotta a nevét bejegyezni, akit én nem is tartottam annak. 547
