Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Jámbor Zoltán: Egy kortárs emlékei
JÁMBOR ZOLTÁN Egy kortárs emlékei be a kamrába egy intézet gondnokaként, amikor érte mentek. A kulcsot az asztalon hagyta. Potzner Jóska a szép, szőke fodrászlányokról beszélt, akik ott dolgoznak most is apja üzletében a tér túlsó oldalán, alig pár száz méterre a gőzös pincétől, ahol megérzése szerint a halálát várta, ami be is következett. Reggel 5-kor volt az ébresztő. Akkor lehetett mosakodni és vécére menni, egy kagylóra tíz embernek öt perc alatt. Ült a szerencsétlen a vécén és vörösödött, az őr meg verte a fejét, hogy azonnal hagyja abba, mert jön a következő. Akkor lehetett a csajkát is elmosni, aztán 24 óráig nem. Szennyesvödör nem volt, a vécére nem engedtek ki, csak reggelenként. így egy vagy két csajka „húgyos csajka" volt, amit reggel a beadott felmosóvödörbe öntöttünk ki. Mindig azok ettek a szennyes csajkából, akik utoljára használták. Tévedés soha nem fordult elő. Ha közel álltunk a vasajtóhoz és a fülünket a kémlelőnyíláshoz tartottuk, messziről hallani lehetett valami csengőszót, alighanem a telefonét. Ilyenkor nem sokkal később kinyílt az ajtó, az őr egyenként rámutatott mindenkire, szoruló torokkal a nevünket kellett mondani. Aztán kiintette a keresettet, az meg egy-két óra múlva került vissza, mikor milyen állapotban. Volt, akit úgy támogattak be a zárkába, volt, aki a saját lábán jött, csak igen nehezen. A gumibotozástól nem fért a cipőjébe a feldagadt talpa. Egyszer kihallgatás után azt mondta az őr a pincében, hogy további parancsig nem ülhetek, nem fekhetek le, arccal a fal felé fordulva maradjak állva. Eltelt az éjszaka, eltelt a másnap, azután a harmadnap is: én csak álltam. Negyedik nap verni kezdtem az ajtót, amit máskor nem mertem volna megtenni, hogy vigyenek kihallgatásra. Nem vittek, állni kellett. A hatodik napon szólt az őr, hogy leülhetek. A lábam oszlopnyira dagadt, pár nap múlva, amikor lelappadt, a szétfeszült bőrt csíkokban lehetett lehúzni róla. Aznap este újra beszóltak, és mindenkit felállítottak. Ülés, mozgás, fekvés tilos! Tudtam, hogy ezt megrokkanás nélkül már nem fogom kibírni, alámásztam hát a priccsnek, és feküdtem mozdulatlanul. A többiek napokig álltak, de fedeztek becsülettel. Akkor folyt a Rajk-per is, „itt az apátok”, mondták a smasszerek, és megnyomorították a szerencsétlen pincelakókat. Mi sokáig úgy tudtuk, hogy a Rajk-perrel hozták kapcsolatba ügyünket. Valamikor augusztusban ismét felvittek kihallgatásra, mint kiderült, vége a nyomozásnak. Fönt csupa ismerőssel, régi barátaimmal találkoztam. Fő feladatunk a jegyzőkönyvek aláírása volt. Alá is írtuk, mert két hónap alatt teljesen világossá vált: a jegyzőkönyveket alá kell írni. Másnap átvittek a Margit körúti fegyházba, amit azután a hatvanas években lebontottak. Túl súlyos mementó volt: a mindenkori hatalom az előző század vége óta itt játszatta el kegyetlen játékait. Mentünk fölfele a sokat látott lépcsőkön, a harmadik emeletre. Minden fordulóban géppisztolyos katona szegezte ránk a fegyverét. Az egyik fordulóban láttam, hogy a ránk meredő cső táncol és mozog, és a kéz meg a hozzá tartozó ember ismerős. Makói volt, pár hónapja még otthon beszélgettünk, s most csupa földije 248
