Forgó Géza: A Csanádvármegyei Szent István Közkórház története. A Makói Múzeum Füzetei 109. (Makó, 2010)
A Csanádvármegyei Szent István Közkórház fejlődése az 1920-as és az 1930-as években - A közkórház gazdasági helyzete 1920-1944 között
pénzt sem kaphattak, hiszen a tb-ellátásra jogosultság feltételét Magyarországon a foglalkozás jellege és nem a rászorultság elve határozta meg.' 3 5 A fentiek azért jelentettek Makóra és Csanád vármegye egészségügyére nézve súlyos problémát, mert itt az ellátott lakosság döntő többsége mezőgazdasági munkás volt. 1930-ban a megyeszékhely lakosságának 54,4 %-a volt őstermelő. Erdei Ferenc szerint 3000 pengős évi jövedelem tudta - többé-kevésbé - biztosítani a polgári életnívót. Makó város népességének 50 %-a azonban 800 pengőn aluli jövedelemmel rendelkezett, így rá volt utalva a szegénysegélyezésre. 23 6 1930-ban miniszteri rendelet tiltotta meg, hogy minden szegény beteget fölvegyenek az Országos Betegápolási Alap terhére, mert túlzónak találták a havi 17 ezer pengős ápolási költséget. Sőt, januártól csak havi 8 ezer pengőt térítettek meg, ami az intézmény fenntartója szemében azért sem volt tisztességes eljárás, mert Csanád vármegye havi 30 ezer pengőt fizetett az államnak Országos Betegápolási Pótadó címen, és cserébe nem tudta ellátni saját betegeit. A sajtó is fölháborodásának adott hangot: „A miniszter tehát nem elégszik meg azzal, hogy e vármegye polgársága által befizetett pótadó jelentékeny részét fővárosi szociális intézmények számára megtakarítja, hanem még a mi betegeink ápolásához szükséges összeget is megkurtítja, s külön második pótadó kifizetésére kényszeríti a vármegye közönségét." 23 7 A vármegye közgyűlése Urbán Péter vezetésével országgyűlési képviselőit küldte Vass József népjóléti miniszterhez. Ott bizonytalan ígéretet kaptak, hogy majd 1930 májusától némileg emelik a megtérített ápolási díjakat. Sokkal konkrétabbak voltak a miniszter utasításai: 1. a fillérekig takarékoskodni kell, 2. a kórházat tehermentesíteni kell a gyógyíthatatlan betegektől és az elaggott, gyógyításra szoruló betegektől, 3. az ápolási időtartamot csökkentsék. 23 8 A miniszter utasításai a gazdasági nehézségekkel voltak összhangban és nem a kor felfogásával, miszerint „a kórház legfőbb célja azoknak a betegeknek az elhelyezése és gyógyítása, akik állandó orvosi felügyeletet és szakszerű ápolást igényelnek." 23 9 1930-ban a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium a nyilvános betegápolási pótadó terhére ápolt betegek költségét sem tudta megtéríteni, helyette a 243800/1929. N.M.M számú rendelet alapján havi átalányt állapítottak meg. (A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, amely 1919-től látta el feladatát, 1931-ben megszűnt és hatáskörét átvette a belügyminisztérium.). A kórháznak 1930 végére 200 000 pengő be nem fizetett gyógyítási költsége (hiánya) volt, ebből a minisztérium 98 466 pengővel tartozott. 24 0 A kórházi bizottság 1931. április 20-i ülésén az alábbi döntést hozta meg: „A betegeket, akik arra rászorultak, kórházi ápolásban kell részesíteni. Oly beteget, aki jogosult a betegápolási pótadó alap vagy az államkincstár terhére magát ápoltatni a kórházból elutasítani vagy gyógyulás előtt elbocsájtani nem lehet. Ez törvénytelen és embertelen volna. 23 5 TomkaB.: Szociálpolitikai, m. 83-84. 23 6 Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. Makó, 1982. 14-15. 23 7 MÚ 1930. márc. 9. 23 8 MÚ 1930. márc. 21. 23 9 Mészáros G:. Kórházügy i. m. 212. 24 0 Jkv. 1931. jan., 10. hat. Kór. Biz. jkv. CsAT ke.e. vm Törv. Biz. ir. 1924-1944. IV.B.452. CsML 37
