Halmágyi Pál: Komlóstól Tárnokig. A Sámson-apátfalvai főcsatorna környékének történeti emlékei. A Makói Múzeum Füzetei 108. (Makó, 2010)

hették áruikat Szegedre vagy éppen Hódmezővásárhelyre.

2 Épp elég összeütközés volt emiatt az itt élő halászok, pákászok és a hajósok között. S ezzel már el is jutottunk e vízrendszer másik hasznosításáig: a nagymértékű halászatig. Nemcsak a Tiszára illett a középkor végi megállapítás, hogy két rész halból és egy rész vízből áll, hanem a többi folyóra is. A király asztalára kerülő hatalmas termetű vizát, a kecsegét, harcsát és a pontyok ezreit vitték a halászok és feleségeik (a halhasító asszonyok) a környékbeli piacokra. Külön foglalkozások voltak a pákászok, csíkászok, rákászok, akik a folyókból kiszakadó fokok, erek, tavak, nádasok élővilágát fogták ki speciális eszközeikkel. (Tapogatók, varsák, kerítések stb.) E vízi világba csak az merészkedett be, aki minden ösvényt, minden gázlót ismert. így tűnhettek el nyom nélkül a perzekutorok szeme elől a Szárazér nádasaiban a szegénylegények. Tótkomlós-Hódmezővásárhely-Makó szövevényes erekkel átszőtt vidékén az elmúlt századokban sokkal kisebb volt a jelentősége a növénytermesztésnek, mint manapság. A bő füvű mezőkön hatalmas marhacsordák, juhok, lovak legelésztek. A településektől távol a sámsoni, kutasi, kopáncsi pusztákon felhizlalt több ezer szilaj szürkemarhát saját lábukon hajtották Bécs ill. Németország felé, vagy az észak itáliai városok piacaira. Az állatok e több száz kilométeres utat minden megerőltetés nélkül bírták, hiszen egész évben a szabad ég alatt tartották őket. Télen is a pusztában, szárnyékokban teleltek a gulyák és a közelben meghagyott (nyáron nem legeltetett) füvet - még a hó alól is kikaparva - fogyasztották. A puszták másik jellegzetes színfoltja a szilaj ménes volt. A magyarság különleges kapcsolata a lovakhoz, a távoli évezredekbe vezet. Nem véletlen, hogy a végeláthatatlan eurázsiai sztyeppékről útnak indult őseink éppen itt, a Tisza vidékén állapodtak meg. Ez a táj a sztyeppe övezet legnyugatibb része, a nagyállattartás, a szilaj pásztorkodás utolsó lehetséges színtere Európában. A folyóktól, erektől messzebb a megtelepedés ott történt, ahol a földmüvelésre és állattartásra kedvezőek voltak a feltételek. így a mocsaras, szikes területeken kevésbé, a szárazulatokon sűrűbben találjuk a falvakat. Az élet alapvető feltétele a víz, ezért a folyóvizektől távolabb ott találunk lakóhelyeket, ahol bővizű kutakat tudtak ásni elődeink. A talaj alatt áramló vizeket használták fel, ezért gyakran az erek mentén mélyítették le kútjaikat. E helyek fontosságát a középkori oklevelekben fennmaradt falunevek mutatják, például: Tótkutas, Pereskutas. A Tiszántúl e romantikus világát alig egy évszázad alatt a gabonakonjuktúra miatt megindult nagy folyó szabályozások, majd az út és vasút építések a 19. század utolsó harmadára eltüntették. Ma már csak az Alföld néhány kisebb körzetében található meg ez a viszonylag érintetlen természeti környezet, mint pl. a Kardoskúti-pusztán. Az itteni Fehér-tó Közép-Európa legnagyobb átvonuló madárpihenője. A szikes puszta különleges flórája és faunája nemzeti kincs, melynek megőrzéséről a Körös-Maros Nemzeti Park gondoskodik. A pusztán génrezervátumként őrzik a hagyományos magyar állatfajták közül a szürkemarhát és rackajuhot. E terület közvetlen közelében vízügyi emlékek is találhatóak, melyek őrzik és bemutatják az Alföld elmúlt kétszáz évének vízrendezési, vízügyi munkálatait. A sámsoni un. „Török-híd" a korabeli közlekedési viszonyokat szemlélteti; a Pusztai átemelő szivattyú, a magasvezetésü, ill. a mélyvezetésű csatornákat példázza; a Békéssámson házai között 2 CSONGRÁD MEGYE 30-34., HÓDMEZŐVÁSÁRHELY 76-80. 4