Halmágyi Pál szerk.: Harcok a Dél-Alföldön és Budapesten 1944-1945-ben. Az 1956-os forradalom Makón. A XII. és XIII. Makói Emléknap és Találkozó 2005, 2006. A Makói Múzeum Füzetei 105. (Makó, 2007)
XII. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó 2005 - Ravasz István: Budapest hadszíntérré válásának tényezői 1944-1945-ben
Ungváry Krisztián fogalmaz úgy, hogy a szokásos tüzérségi tűz a kitörés megindulásának hatására fokozatosan erősödött fel, s 22-23 óra körül érte el csúcspontját. A kitörés szó szerint vérbe fulladt. Valószínűsíthető, hogy a szovjet Budapesti Csoport parancsnoksága tudomást szerzett a készülő kitörésről (ezt Ungváry sem tartja lehetetlennek). Máig ismeretlen azonban, mi módon. 7 1 A Feldherrnhalle páncéloshadosztály irányítását átvevő Helmuth Wolff alezredes - önhatalmúlag - 18 órakor a Vérmezőn megindította a kitörést (nem a meghatározott időpontban és nem a meghatározott helyszínen). Ennek köszönhetően 650 fővel el is érte (legerősebb kijutó 72 csoportként) a német vonalakat Szomornál. Azzal, hogy a szovjet hadvezetés a magyar főváros ostroma mellett döntött, 51 napos helységharcot vállalt. A budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott. Február 11-én a csata tulajdonképpen befejeződött, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között 13-án ért véget. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. A szovjet Budapesti Csoportot 17-én szüntették 73 meg. A szakirodalomban szereplő három német felmentő hadművelet (Konrad, Konrad II, Konrad III) helyett, megítélésem szerint, helyesebb volna kettőről beszélni, s a Konrad-II támadást a Konrad-hadművelet utolsó, mintegy kiegészítő részének tekinteni. A budapesti csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte a Dunántúlon. Az ostrom felvállalása és az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át a nyugati hadszíntérről a 6. páncéloshadsereget, amely 1945. márciusában megindította a II. világháború utolsó német nagyoffenzíváját (Großoffensive). A 2. és 3. Ukrán Front egyes hadseregei 1944 decemberében sokkal nyugatabbra álltak, mint bármely más szovjet seregtest, de 1945 márciusában még mindig ugyanott harcoltak, miközben a germán-lengyel síkságon január 12-én támadásba lendült csoportosítás már Berlin ostromához készülődött. Helmuth Wolff Bundeswehr-tábornok közlése Hingyi Lászlónak; Ungváry 186., 196.0. n Minaszjan 368.o. 63
