Halmágyi Pál szerk.: A Dontól a marosig...1943–1944. A X. és XI. makói honvédnap és találkozó 2003, 2004. A Makói Múzeum Füzetei 104. (Makó, 2005)

X. Jubileumi Makói Honvéd Emléknap és Találkozó - Szakály Sándor: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon 1939-1940 (Könyvbemutató)

környékén, a magyarcsanádi határvadász őrs laktanyájában is berendeztek egy tábort a menekült lengyel katonák számára. Amikor ezt a kis füzetet átolvastam, megértettem, hogy miért fontos a lengyelországi Jaslonak és Makónak ez a kapcsolat. A kötetben olvasható előadások arról szólnak, hogy miként jött létre és hogyan működött ez a tábor. Számomra az volt a legfontosabb, miként emlékeznek a lengyelek arra, hogy mi és hogyan történt azokban a hónapokban, és milyen volt az életük itt Magyarcsanádon. Aki megnézi ezt a kötetet, azt tapasztalhatja, hogy a kezdeti bizalmatlanság gyorsan föloldódott, és amennyire lehetséges volt, a lengyel katonákat a helyi közösség befogadta. Lehetővé vált többek számára az is, hogy a községbe kimenjenek. Nagyon érdekes volt, amit a lengyel visszaemlékezés szerzője írt. Amikor kiment a táborból a falu kocsmájába, ahol rádió is volt, ott csipegethette össze a híreket. Megegyeztek a kocsmárossal, hogy hallgathatja a rádiót, a német adókat, de egy kérése volt a tulajdonosnak, hogy amikor a magyar hírek jönnek, amit a falu lakói is szívesen hallgatnak, akkor tekerje vissza a rádiót, hogy a kocsmában megjelenő férfiak is meghallgathassák az adást! Utána a lengyel barátunk újra hallgathatja a híreket. A lengyel katona számára nagyon lényeges volt, hogy mit mondanak Lengyelországról, mi lett a sorsa hazájának! Az a több tízezer lengyel menekült, aki Magyarországra érkezett, a magyar kormány támogatása mellett természetesen számíthatott a budapesti lengyel követségre is. Hiszen Budapesten mindvégig működött a lengyel követség, katonai attaséval, követtel. A lengyel követségen keresztül katonák százai és ezrei kaptak támogatást és segítséget a honfitársaikkal való kapcsolattartásban, illetve különböző nyugati szövetséges országokba való eljutásban. Nagyon lényeges és fontos dolog volt, a mindenkori magyar polgári és katonai hatóságok szemhunyása, nevezetesen az, hogy a lengyelek Magyarországot csak átmeneti állomásnak tekinthessék. Hiszen a katonaviseltek többsége szeretett volna eljutni azon országokba, ahol folytathatták a harcot hazájuk felszabadításáért, a lengyel földért. Németország erőteljes nyomást gyakorolt Magyarországra amiatt, hogy a lengyeleknek százával állítják ki a különböző vízumokat. Ekkor a magyar hatóságok hallgatólagosan megnyitották - ahogy ma illik mondani - a zöldhatárt, hogy minél többen hagyhassák el Magyarországot. Akik el akartak menni, azok elmehettek, akik Magyarországon akartak maradni, azoknak megteremtették a beilleszkedés lehetőségét. így Balatonbogláron működhetett a lengyel középiskola, ahol a II. világháború időszakában, egészen a német megszállásig fölhúzhatták a lengyel zászlót és a lengyel nemzeti himnusszal lehetett kezdeni a tanítást. Úgy gondolom, hogy ezek a történések és azon települések lakói, akik vállalták a lengyelek segítését, valóban olyan élményt adtak a menekülteknek - és ez ebből a kötetből is kiderül - hogy a Lengyelországban élő polgárok közül sokan még most is második hazájuknak tekintik Magyarországot. Engedjenek meg egy nagyon rövid személyes emléket... Életemben először 1968-ban. kisdiákként jó tanulmányi eredményemért Lengyelországba utazhattam, hiszen Somogy megyének is volt egy lengyel 34