Halmágyi Pál szerk.: A Dontól a marosig...1943–1944. A X. és XI. makói honvédnap és találkozó 2003, 2004. A Makói Múzeum Füzetei 104. (Makó, 2005)

X. Jubileumi Makói Honvéd Emléknap és Találkozó - Szabó Péter: Don-kanyar, 1942-1943. A 2. magyar hadsereg vázlatos krónikája

veszteséget szenvedett magyar alakulatok 1942. július 7-10. között jutottak ki a Donhoz. Az 1942 júliusában tovább folytatódó német hadműveletek a német-szovjet arcvonal legdélibb szakaszára összpontosultak. A német Dél Hadseregcsoport kettéosztását követően a magyar 2. hadsereg; a német 2., 6. tábori, 4. páncélos; az olasz 8.; valamint a román 3. és 4. hadseregekkel együtt a Weichs vezérezredes által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen hadseregcsoport északon elhelyezkedő hadseregeinek - köztük a magyarnak is - a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadmüveletek sikerét kellett biztosítaniuk. A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat azonnal védőállásba rendelték. A 2. hadsereg 200 km széles Don menti védelmi vonalát csupán 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és tartalékok képzésére nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcos létszám, kb. 80-90 ezer ember tartotta. A hadsereg személyi állományának több mint fele ugyanis műszaki, ellátó, egészségügyi, munkás- és vonat-, tehát nem közvetlenül harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet csapatok augusztustól erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partját is birtokukba vehessék és ott hídfőállásokat foglaljanak el. Ezen támadásaik középpontjába az Uriv és Sztorozsevoje által határolt folyókanyar, Scsucsje, és Korotojak települések környéke került. Céljuk egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiinduló bázisainak megteremtése, illetve a közeli voronyezsdavidovkai vasútvonal oltalma volt. A 2. hadsereg-parancsnokság felismerte a hídfőkben rejlő veszélyeket, de nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy egyszerre indítson támadást a folyó jobbpartján befészkelt ellenséges alakulatok megsemmisítésére. A Don nyugati partjára átkelt szovjet 6. hadsereg csapatai ellen 1942. július 18-a és szeptember 16-a között folytatott hídfőcsatákban két német gyaloghadosztály támogatása mellett a hadsereg java része részt vett. Ezen vállalkozások - dacára a súlyos véráldozatoknak - átmeneti sikerek után javarészt eredménytelenek maradtak. Csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevoje községet sikerült visszafoglalni. A 2. hadsereg véres vesztesége a Don menti hídfőcsaták alatt 26-27 ezer főre tehető. A hadsereget - különösen az 1. páncéloshadosztályát anyagi téren is jelentős veszteségek érték. A német-szovjet arcvonal déli szakasza 1942 szeptemberére megmerevedett. A német csapatok a létfontosságú bakui olajmezőkig nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott hadvezetésük kezéből. A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg az elért vonalán védelemre rendezkedett be. Remélt felváltásának lehetősége - a várható német ellenkezés és újabb követelés miatt - a magyar politikai és katonai vezetésben fel sem merült. Bár jól ismerte a 2. hadsereg problémáit, nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, s csupán a csapatok minimális mértékű fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve a személyi állomány fokozatos felváltására 9