Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

Utószó

Utószó 1973 őszén az egyesületben a gazdasági nehézségek elmélyültek. Az atlétikai szakosztály részére a megszorítások elviselhetetlenné váltak. Szakosztályvezetés nem volt, az egyesületi elnökség is alig-alig tevékenykedett. Bejelentettem, hogy ilyen reménytelen körülmények között nem kötök szerződést. Titkon reméltem, hogy a Csongrád megyei és a Magyar Atlétikai Szövetség ezt nem fogja megengedni, és intézkedni fognak a megromlott helyzet megváltoztatására. Nem történt semmiféle intézkedés. Nagyon hiányoztak a feladatok, a napi 10-12 órás munka, a versenyek izgalmai és a szervezőmunka. Nem találtam a helyemet. 1974-ben a Csongrád Megyei Sporthivatal vezetője felkeresett és előnyös feltételek mellett állásajánlatot tett, amit elfogadtam. 22 évig dolgoztam a Sporthivatalban, közben a Makói Sportfelügyelőségen. 63 évesen mentem nyugdíjba a Csongrád Megyei Sporthivatal igazgatójaként úgy, hogy az Országos Sporthivatal elnöke még 62 éves koromban felkeresett, hogy dolgozzak tovább, szükség van a munkámra. Kaptam a Magyar Atlétikáért díszplakettet, melyet csak egyetlen ügyért, egyetlen dologért, a magyar atlétikáért végzett munkáért lehet kiérdemelni. A legnagyobb elismerésben azonban 1996-ban, a nyugdíjazásom után volt részem. Kaptam egy meghívót, amelyben az állt, hogy a makói atléták baráti találkozót szerveznek, melyre szeretettel meghívnak. Személyesen is meghívtak, hangsúlyozva, hogy megjelenésemre feltétlenül számítanak. Természetesen a találkozóra elmentem, és legnagyobb örömömre sok kedves arccal találkoztam. Amikor leültünk a teremben, akkor jöttem rá, hogy az atlétáim a nyugdíjba vonulásomra szervezték ezt a találkozót, eljőve az ország legtávolabbi helyeiről is. Közel ötvenen voltak jelen. A hosszú évek alatt elég sok elismerést kaptam, de most éreztem, hogy érdemes volt dolgozni. Tudtam, hogy ragyogó atlétáim voltak, igyekeztem őket a magam módján maximálisan segíteni, de nem sejtettem, hogy ezt ők is így érzik. Az ő tekintetükből, megnyilatkozásaikból szereztem egyértelmű információkat arról, hogy mit jelentett számunkra az a néhány év, amit együtt töltöttünk. Megható volt számomra, ahogy ezek a felnőtt emberek nyilatkoztak érzéseikről. Olyan hangulatok, pillanatok kerültek a felszínre, melyek mindkét fél számára - ennyi év után is - meghatározó élményt jelentenek. Beszámolójukból kitűnt, hogy becsületes, munkájukat megbecsülő, tisztességesen dolgozó szakmunkások, tanárok, mérnökök, orvosok lettek, s talán még valamit ma is sportolnak. Nagyon büszke vagyok, hogy személyiségük kialakításában én is részt vehettem. Az atlétika jellemformáló ereje hatalmas. Megtanít szenvedve is győzni és a saját teljesítménye maximumát is túlszárnyalni, ha a szükség úgy kívánja. Ezt a kis tájékoztatót a város atlétikai életéről én is saját magamat legyőzve gyűjtöttem össze, emlékezve az elődökről, a példaképekről: Mágori Sanyi bácsiról, Szlovák Laciról, Józsa Zoliról, akik segítettek az atlétikai pályákon megteni az első 189