Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

Emlékezések

Józsa Baba levele Szeged, 2001. augusztus 20. Tisztelt Tanár Úr! Kedves Imre bácsi! Kislány korom óta valami kettősség bújkált bennem: mindvégig (még ma is) végtelenül tisztelem Benned a TANAR URAT, aki élt-halt a munkájáért, időtenergiát nem kímélt annak érdekében, hogy felkészítse tanítványait a különböző szintű megmérettetésekre. De mindig, mindenkihez megtaláltad a megfelelő hangot. Én 11-12 éves csörfös csitriként kerültem be bátyám révén a „csapatba", s örömmel nyugtáztam, hogy rövid időn belül a társak is elfogadtak, sőt a TANAR ÚR is. „díjazza" tisztelettudó, de kissé éles nyelvemet. Jól esett, hogy ilyen kis pöttömként (a gimisekhez képest) már emberszámba vettél, s játékos, de szigorú elvek alapján neveltél. Valahol már akkor éreztem, hogy ez több, mint tanár-diák kapcsolat: ez egy életreszóló barátság lett egy hálás diák és egy tiszteletre méltó tanár (és családjaik) között. „A baráti érintkezés a tanultság iskolája legyen, s a beszélgetés művelt oktatás: legyenek barátaid a mestereid. " (Baltasar) Beszélgetéseink során rendszeresen felemlegetjük a múltat; mit, hogyan csináltunk, hogyan készültünk egy-egy versenyre, milyenek voltak az eredmények stb. Itt nem akarok ezekről a kérdésekről írni, hisz az eredmények magukért beszélnek. Hogy mit éreztem abban az időben, amikor az MVSE tagja voltam, azt könnyű összefoglalni: az ÉLETEM volt az a közösség. Tanár Úr olyan hangulatot, olyan szellemet alakítottál ki, hogy elmaradhatatlan volt az edzés, a verseny. Nagyon jól éreztem magam abban a társaságban, ahol megtaláltam a társak között azokat, akikre fel lehetett nézni (Török Erzsi, Helfrich Vera, Józsa Zoli, Bálványos Zoli). Megtaláltam azokat, akikkel versengeni lehetett (Hős Agi, Sziebieg Mari). S megtaláltam azt a tanárt, Téged Imre bácsi, aki elindított a pályán, s megmutatta nekem, hogy: „Félig sem oly fontos az, amit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy' tanítjuk. - Amit az iskolában tanulunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás ... megmarad. " (Eötvös József: Gondolatok) S ezt a hatást a mai napig is őrzöm magamban, s az 1996-os atlétikai találkozónkon meghatottan hallgattam, hogy akkori társaim, akik ma meglett orvosok, gyógyszerészek, kertészmérnökök tanárok vagy bármely más munkát végző felnőtt emberek hasonlóan élték meg akkori együtt töltött éveinket. Talán a többiek nevében is, - de a magaméban biztosan - nagy-nagy szeretettel köszönöm meg mindazt, amit értünk, értem tettél. Ha én ebben a rohanó világban csak a tizedét továbbadom tanítványaimnak, akkor már én sem éltem hiába. 187