Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

Emlékezések

Ozv. Kálmán Jánosné Görbe Irén levele Makó, 2001. november 6. 1966 nyara Itt állok Szegeden az egyetem aulájában egy sportolót ábrázoló bronz szobor előtt, amelynek talapzatára rá van írva a nevem; ez azt jelenti, hogy 1966-ban két egyetemista után én lettem a megyei „Jó tanuló, jó sportoló" cím harmadik helyezettje. Hát igen, ez az év nagyon jól sikerült. Megugrottam az egy méter hatvanat magasugrásban. Ekkor a Csák Ibolya által felállított 164 cm volt az országos csúcs. Ezt mindössze ketten ugrottak az országban, utána én következtem a 160 cm-rel. Ebben az évben ifjúsági utánpótlás válogatott kerettag lettem, ami meghívást jelentett a tatai edzőtáborba. Jártam már ott serdülőkoromban is. Az érettségim pedig úgy sikerült, hogy az elnökünk, egy idős, kedves professzor szó szerint a következőt mondta: „ Görbe Irén ezt is magasan átugrotta. " Az 1966-os Országos Sport Napokon (OSN) magasugrásban második, 80 m-es gátfutásban pedig harmadik helyezést értem el. Ezek után már csak ráadás volt, hogy negyedik helyen a százhúszból fölvettek a budapesti Testnevelési Főiskolára. De most nézzük, ki és mi volt ezek mögött az eredmények mögött? Hat év kemény, de kellemes és hasznos munkája. „ Tanár Urat", Nacsa Imrét hetedikes koromban ismertem meg. Eljött a Szegedi utcai Altalános Iskola tornatermébe, ahol Margó nénivel (Kiss Zoltánné) atlétika-edzésünk volt. Nézett minket, miközben végeztük a gyakorlatokat. Mikor vége lett az edzésnek, odahívott néhányunkat (Lajos Mari, Müller Jutka, Görbe Irén) magához, és megkérdezte, lenne-e kedvünk a Makói Vasutas Sport Egyesület (MVSE) sportolói lenni. Amit akkor éreztünk, azt csak az tudja megérteni, akivel már történt hasonló. Mikor nagy örömmel igent válaszoltunk, megkért, vigyünk két igazolványképet és két forintot a tagsági igazolványra. Pénteken pedig találkozunk a gimnázium tornatermében. így kezdődött egy hat éves kapcsolat, ami örökre meghatározta az életünket, hiszen hármunkból ketten testnevelő tanárok lettünk, a harmadik csak azért nem, mert az érettségije nem sikerült jól. De nem csak miránk volt ilyen hatással a „Tanár Úr". A felső évesek közül is a jobb sportolók, jobb tanulók sokan ezt a hivatást választották. Hogy mi volt a „ Tanár Úr " titka, most ezt próbálom röviden megfogalmazni. Eleinte mi kicsik, csak hetente kétszer járhattunk edzésre, később már háromszor, azután minden nap. Minden edzésen 20-30-an voltunk. Nem kellett senkinek könyörögni, mindenki szívesen járt. Ennek oka a „ Tanár Úr" volt, aki mindenkivel törődött, nemcsak a sport, hanem a tanulmányi eredményeivel is. De minden problémával hozzá lehetett fordulni, és ha tudott, segített. Általában tudott! Ez biztonságérzetet adott nekünk. Nyugodtan mondhatom: egy „elitcsapat voltunk. „ Tanár Úr" mindig halk volt és kedves, mosolygós. Jó kedély és optimizmus áradt belőle. 184