Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)

Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről

"Magyarcsanádi tartózkodásunk emlékére. Lengyel menekültek. Magyarcsanád, 1939. X. 29." Ezen a vasárnapon helyezték el a képet ünnepélyesen az oltár bal oldalán. Később kiderült, hogy a magyarok iránti hálát más táborokban is kifejezésre juttatták. A jövő bizonytalansága, az internálás, a honvágy mindig hozzájárult, hogy az emlékeket majdnem minden esetben templomokban helyezték el. Néhány táborban nem siették el annyira a dolgot, és értékes képekre tettek szert, oly módon, hogy a munkát rábízták a táborokban felkutatott lengyel művészekre; egy esetben például egy szenteltvízszóró készletet vettek (...) Egyik nap megérkeztek a nekünk szánt különleges, francia és magyar felirattal ellátott levelezőlapok: "Belligérant interné! Sans taxe", azaz "Internált katona! Illetékmentes!". Ez azt jelentette, hogy képeslap esetén a levelezésnél nem kellett fizetni a bélyeg árát. Az én írásom nagyon apró, egy képeslapon le tudtam írni mindent, amit akartam. Nekiláttam tehát a munkának, és naponta pár darab képeslapot el tudtam küldeni: a nővéreimnek és a bátyáimnak, rokonaimnak és a barátaimnak. 1939. november 1-től egy állandó kimenőengedéllyel - amely a szomszéd falura is érvényes volt - rendelkeztem, tehát bármikor elhagyhattam a tábort Hasonlo engedélyt még néhány kézműves kapott, akik munkát találtak a faluban. Ők ott is maradhattak éjszakára a munkaadóiknál. Akkoriban Magyarországon nagy volt a munkanélküliség, ezért a munkavállalási engedélyt csak kivételes esetekben adták ki. A katonaságnál az elfogadott szokásokhoz híven minden vasárnap zárt alakzatban meneteltünk misére a helyi templomba. Havonta egyszer a menetelés hosszabb volt, mert a szomszéd faluba - Apátfal vára - mentünk. Szívesen jártunk oda, ugyanis a szentmise után betérhettünk a helyi kocsmába. Ez is egyfajta környezetváltozásnak számított. Apátfalván alkalmam volt megismerni néhány szimpatikus magyart, többek között Kiefner Péter kertészt és Tamás Lászlót, a vasúti forgalomirányítót. Meg kell említenem a szomszédban lakó Belovai Sándor jegyzőt, aki sokat segített a szökéseknél. Nagyon házias felesége és öt aranyos gyermeke volt. Ha bármilyen problémám akadt, mindig bátran fordulhattam hozzá, és a segítség nem maradt el. Végre megjött a lengyel nyelven megjelenő "Wiesci Polskié" első száma a következő alcímmel: "A lengyel menekültek félheti lapja". A lap megjelenése Ulatowski sikerének könyvelhető el, de egyben azt is jelentette, hogy a magyarok nagyon támogatták a lengyel ügyet. A bevezetőben a következőt írta a szerkesztőség: "A magyar hatóságok tevékenységét a háború kitörése óta mindenféle rendeletek korlátozták. Többek között nem volt szabad kiadni új sajtókoncessziót, de megértették, hogy a tisztességes információt nélkülöző nagy számú lengyel menekült könnyű prédájává válhat a mindenféle ellenőrizhetetlen befolyásnak, ezért most kivételesen hozzájárultak e lengyel nyelvű újság kiadásához..." A körülményekről Ulatowski levélben így tájékoztatott engem: "... az emigráns kormány előteremtett egy bizonyos összeget, melyhez társult a magyar kormány megértése, különösen a Külügyminisztérium Sajtóosztály-vezetőjének, Mészáros Istvánnak a jóindulata, aki mellesleg kitűnően beszél lengyelül, és magyarra fordítja 35