Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege

bon. A penge bemélyedő vércsatornáját fenyőmintás berakással díszítették (damaszkolták) egykor, a berakás azonban kihullott a hányatott sorsú fegyver pengéjének barázdáiból. (6. kép 2.) Később a Szeged-Csongrádi úti temető 1. sírjában lelt Kürti Béla szablyakardot, legutóbb pedig a tiszacsomai temetőben került elő újabb példány. (6. kép l.)A Csongrádi úti sírban lelt 10. század közepi bizánci érem újólag megerősítette azt a korábbi vélekedést, hogy szablyakardjaink a 10. század közepe után készültek. E fegyverfajta azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, ezért igen keveset készíthettek belőlük, nem véletlen, hogy eddig mindössze 14 darab került elő a sírokból. Figyelemre méltó, hogy a szablya és a kard „egybedolgozásra" másutt is tettek kísérletet. A Baltikumban a szablyapengékhez készítettek kardmarkolatot. Alighanem az ottani lovasság ily módon igyekezett a délebben használatos szablya előnyeit az ott általános kétélű kardokra átvinni. (Hogy errefelé is jelentős számú lovassággal rendelkeztek az itt élő népek, jól szemléltetik a magyarokéhoz hasonló lovastemetkezések.) A 10-11. század fordulója körüli kísérlet azonban itt is csődöt mondott, igazi micsurini keresztezésnek bizonyult. Ilyen baltikumi típusú szablyakardot eddig hazai temetkezéseinkben nem találtunk, van viszont két olyan kardleletünk (a Győr-Sopron megyei Kajárpárcről és a felvidéki Galánta melletti Felsőszeliből), amelynek teljesen egyedi formájúak, s nem csupán nálunk, hanem egész Közép-Európában is. Mindkettő alakja pontosan egyezik a kétélű kardokéval, de csak az egyik oldaluk van élesre köszörülve. (A felsőszeli példányon még fokélet is köszörültek.) Ilyesfajta egyélű kardokat csak a távoli Norvégiában használtak ezidőtájt, s így joggal következtetett arra a kiváló fegyvertörténész, A. Ruttkay, hogy a felsőszeli példány onnan kerülhetett magyarföldre. Sajnos, egyik példány sem hiteles ásatásból származik, így időrendjük meghatározása is bizonytalan. Ha ugyanis valóban norvég készítmények, akkor aligha készülhettek a 10. század végénél korábban. A kajárpáci övveretek azonban, amelyek talán a kardos férfi sírjából származnak, ennél jóval korábbi időre, a 10. század elejére- első felére mutatnak. A felsőszeli kard magyar fegyverműves hagyományokra utaló fokéle alapján alighanem el kell vetnünk a norvégiai eredeztetést. Inkább arra gyanakodhatunk, hogy kalandozó harcosaink valamelyik Rajna-vidéki kardcsiszár műhelyéből hozhatták magukkal a félkész állapotban lévő kardokat s végleges formájukat már az itthoni mesterek alakították ki. Az sem lehetetlen, hogy zsákmányolt kardokat alakítottak át. Bárhogy is történt azonban, az ilyesfajta fegyverek -még ha több is lehetett belőlük - még csak epizódszerephez sem juthattak a 10. századi magyar fegyvertörténetben. A 10. század közepétől azonban megjelennek a nyugati típusú kétélű kardok is a magyar lovasok kezében. Elsőként Fettich Nándor foglalkozott behatóan a hazánkban előkerült kétélű kardokkal a prágai Szent István-kardtól 1938-ban írott dolgozatában. Ő még úgy vélte, hogy ezeknek a használata már a honfoglalás előtti keleti magyarság körében is általános lehetett, akik a szomszédos vikingek révén ismerték meg e fegyvert. László Gyula a következő évben írott bírálatában ezzel szemben annak a véleményének adott hangot, hogy a nyugati típusú kardok főként Géza és István korában kerültek az országba s a fejedelmi és királyi sereg tagjai forgatták azokat. Dolgozatát ezekkel a szavakkal zárta: „A részletek tisztázása világosságot deríthet a folymat egyes részleteire és ezért a kérdésre önálló dolgozat keretében szeretnék visszatérni." Később azonban e feladatot tanítványaira bízta. Bakay Kornél és Kovács László vizsgálatai igazolták be végérvényesen, hogy e kardok valóban csak a 10. század má21