Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege
Kedves Gyula A szabadságharc hadserege A nemzetiségi ellentétek elmérgesedése következtében a Délvidéken 1848 nyarára polgárháhorús helyzet alakult ki. A szerb felkelők a térségben lévő, zömében szerb legénységű császári-királyi határőrcsapatokra támaszkodva, jelentős fegyveres erővel rendelkeztek. Ehhez csatlakoztak a Török Birodalom fennhatósága alá már csak névlegesen tartozó Szerb Fejedelemség területéről ezrével érkező, fegyveres csoportokba szervezett önkéntesek (a szerviánusok), akik sorozatosan véres összetűzésekbe hajszolták a helyi szerbeket a térségben élő más nemzetiségű lakossággal és a terület Magyarországtól való elszakítására törekedtek. Ilyen körülmények között nem csak a forradalom megbízható fegyveres támaszáról, de az ország területi épségét megvédeni képes hadseregről is gondoskodnia kellett az új magyar kormánynak. A magyar kormány a törvények alapján elméletileg rendelkezett ugyan az országban lévő katonaság fölött, ám azok megbízhatósága erősen kérdéses volt. A császárikirályi hadsereg Magyarországon állomásozó alakulatait hosszas huzavona után 1848 májusában alárendelték a magyar hadügyminiszternek, a közvetlen irányítás azonban továbbra is a főhadparancsnokságok kezében maradt, melyek többnyire ellenségesen fogadták a magyarországi változásokat. A császári-királyi hadvezetés ugyanis — elsősorban a bécsi birodalmi hadügyminisztérium — a birodalom egységének jelszavával, szemmel láthatóan akadályozta a magyar kormánypolitikát, holott akkor még szó sem volt magyar elszakadási törekvésekről. A bonyolult helyzetben maguk a tisztek sem voltak teljesen tisztában az irányító szervek illetékességével, különösen, hogy Bécsből, a hivatalos út megkerülésével, magas rangú tisztek, vagy államhivatalnokok útján a magyar kormány utasításaival ellentétes „tanácsokat" kaptak. Ebben a helyzetben a magyar kormány számára létfontosságú volt a szilárd fegyveres támasz megteremtése. Elvileg erre megfelelt volna a nemzetőrség, már csak tekintélyes létszáma miatt is, hiszen közel 400 000 főt kötelezett a törvény nemzetőri szolgálatra. Agyakorlatban azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek nagyon is érthető okai voltak. Az a kisebbik gond volt, hogy ekkora tömeget felszerelni, felfegyverezni lehetetlen volt az adott helyzetben. Igazából a nemzetőrséget belbiztonsági feladatok ellátására hívták életre, hadi szolgálatra csak erős megszorításokkal voltak alkalmazhatók. Ennek ellenére szükségmegoldásként 1848 nyarán bevetették a nemzetőri alakulatokat is a délvidéki (a Bácskában és Bánátban folyó) hadműveletekben. Az egyes megyék, városok nemzetőrségéből mozgósítottak egységeket, amelyeket azután mobilizált, vagy kimozdított nemzetőrségnek elnevezve rövid, néhány hétig terjedő időre a hadműveleti területre küldtek. Nyilvánvaló, hogy ezek a többnyire családapákból, az aratás idején a gazdálkodásból kiszakított, s fegyverhez, katonáskodáshoz nem szokott emberekből álló egységek nem jelentettek megfelelő erőt a határon túli szerb fejedelemségek támogatását élvező szerb felkelőkkel szemben, akik között 5
