Kőszegfalvi Ferenc – Borus Gábor: Espersit János és könyvei. A Makói Múzeum Füzetei 93. (Makó, 2000)

Kőszegfalvi Ferenc: Espersit János és könyvei

gék, főleg a kortárs szovjet irodalom hitvány papírra nyomott, gyönge kötésű termékei, valamint kisebb számban tendenciózusan válogatott, elfogadott, „haladó" külföldi szerzők (Nazim Hikmet, Pablo Neruda, stb.) munkái voltak. A vásárhelyi könyvtár ilyen körülmények között kezdte meg rövid önálló életét, miután a múzeumtól, ennek államosítása miatt, 1951. január elsején végre különvált. A társadalmi hátterétől megfosztott, fölkavart állományú, egy főutcái lakóház négy szobájában meg mosókonyhájában és padlásán [!] elhelyezett egyszemélyes könyvtárnak nemcsak önmagát kellett volna megújítania és fölépítenie, a nyomorúságos körülmények közt vergődő intézménynek át kellett vennie az új, területi könyvtári hálózat irányítását is, 1952. december 21-én, Sztálin 73. születésnapja tiszteletére kinevezték megyei könyvtárnak.- Az igazi nehézségek ezzel kezdődtek az intézmény számára. Az Espersit-könyvtár e második húsz év folyamán, 1952 és 1973 között, a megyei könyvtári időszakban szenvedte el a súlyosabb károkat. (Habár a lehetetlen tárolási körülmények már 1951-52-ben is bizonyára okoztak veszteséget.) Az ötvenes évek elején az új és a kisgyűjteményekben „államosított" régi könyvek egyre fokozódó sebességgel özönlöttek a könyvtárba: 1953-ban 4300, 1954-ben 5300 kötet. A régi városi könyvtári állomány a szó szoros értelmében szinte elsüllyedt a rázúduló „új" könyvek tömege alatt, s mivel a régi leltárkönyveket is sutba dobták, a polgári, tehát gyanús, nem is 'kölcsönözhető állományrész, így Espersit könyvei is, elvesztették arcukat, a raktár mélyére szorultak. Az új könyvtárosnemzedék tagjai már különben sem tudták, ki volt Espersit János, s hogy könyvei milyen értéket jelentenek. Az alkalmi raktárakban pusztuló köteteket persze még mindig szerencsésebbnek mondhatjuk, mármint ha megmaradtak, hisz a politika által irányított hivatalnok könyvtárvezetés a legelőbb törlendő anyagot is ezek között találta meg, mondván: „Ez elsősorban kölcsönző könyvtár, kell a hely az új könyveknek, nem őrzünk ennyi régi kacatot." így került az ötvenes, hatvanas években, de még később is, nem egy darabja az egykori Espersit-tékának papírhulladékként a MÉH-telepre [!]. A státusváltozással járó újraleltározási kötelezettség csak fokozta a fiatal megyei könyvtár zűrzavaros helyzetét. Egyik munkatársa Vörös Géza, a Vásárhelyi Szó 1955. novemberi száma által közölt cikkében ilyen képet festett a korabeli körülményekről: „Könyvtárunk ez év közepén megkezdte a mintegy 30000 kötetes könyvállományának újraleltározását, feldolgozását [...] Ez óriási munka, több évet vesz igénybe, amit jelenleg gátol az a körülmény, hogy könyvtárunk mindössze 9 fővel dolgozik, s ezeknek a megyei hálózati munkát is el kell látniok. Többezer kötet könyvünk úgyszólván ömlesztett állapotban van, polchiány miatt [...]"

23 A megyei könyvtárnak ezekben az években (a többszáz népkönyvtárról nem is beszélve) három járási, egy városi és tizenkét, függetlenített könyvtárossal dolgozó községi könyvtár szakmai felügyeletét kellett ellátnia, (miközben a városban is volt négy fiókkönyvtár), ugyanakkor a munkatársak, mint láttuk, azt sem tudták, hány kötet könyvért tartoznak felelősséggel, mennyi hever „úgyszólván ömlesztett" állapotban pincében, padláson saját raktárukban. Mindehhez 1955 végén újabb költözködés is járult: a gyűjteményt a négyszobás főutcái lakóházból egy másik, valamivel nagyobb, 17